reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy
éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az
itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy
azt józanon nem dobja el senki.
A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá…
– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! _Nem vol-tam
jó-zan!!_ Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még
én boldog is lehetek!
És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa
örömtüz volt:
– Boldog lehetek! Boldog lehetek!
– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a
tanácsomat.
– De nagyon megfogadom!
– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem
valami kitünően végezte.
– Bizony csupa elégséges voltam.
– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a
neuraszténiát.
A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát.
– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy
ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba
vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn.
– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az
elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek
most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes.
A doktor bólintott:
– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is analizálni?
– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, csak azért, mert tudja,
hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy
ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a
napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy
mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet.
A doktor bólintott.
Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros
kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás:
– Erre! erre!
A fiatal ember megrezzent, felfülelt.
– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat!
És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé.
– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből
recsegne.
Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja
ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte:
– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük!
Siessenek! Siessenek!
És a kezét a halántékára szorítva jajgatott:
– Illéském! Eggyetlen Illéském!
Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a csónakot.
A doktor felugrott és a parthoz futott:
– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne
ess a csónakból!
A zöld sfinksz.
– _Egy imprezárió elbeszélése._ –
Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor
elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra,
mikor elitéli, meg mikor kiereszti.
Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön
vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember
magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az
élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől
elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy
megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít.
A _véletlen!_ Micsoda nagyhatalom ez a Földön!
Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet,
olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De
mindenkor vele foglalkozunk.
Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek
köszönhetek.
Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió
vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót.
Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol
másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a
kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!?
Elmondom:
Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a
Bakonyba megyek festeni.
A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból
nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.
Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket
kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra
gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni.
Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola,
sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s
köröskörül erdő.
A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket:
– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék.
– Úr?
– Úrféle, akinél meghálhatnék.
– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem
lehessen meghálni.
– Mért?
– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya.
Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa
mellől:
– Ű a legszögényebbik ember a faluba.
A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig.
– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma embert.
– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem
szobám, akár a püspök is meghálhat benne.
– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek?
– Vadászi Máté.
Azzal megindúltunk.
Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol
elhagytuk:
– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a
parasztnál.
Vadászi vállat vont:
– Bolond.
– Bolond-e? De nem veszedelmes talán?
– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se.
– Családos?
– Nem a. Csak magányosan él.
– Magányosan?
– Magányosan. Ki se jár a házból.
– És ki gondozza?
– Senki.
– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá?
– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven
krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.
– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr?
– Mivel? Semmivel.
– Valamit mégiscsak csinál?
– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is.
Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát.
Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze.
A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán.
Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát?
– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen
láttam.
Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint
valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony
egyforma parasztházak.
Mi ez?
A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán
felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.
Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase
hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő
hangzatokat.
Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt.
A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett:
– Ez az. Itt lakik.
Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt
korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és
tamaricska sűrűn.
– Csitt!
S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba
szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.
Nekem a lélekzetem is elállott.
Hiszen ez az őrült, művész!
Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét.
– Ugye furcsa?
– Csitt!
A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint
visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag,
harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön!
– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit.
– Csak maga van egyedül.
– Lehetetlen!
– De. Bizonyosan tudom.
– Csitt!
A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti
hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang
kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy
embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.
Nekem még a lábam is reszketett.
Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész
hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt.
Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal
volt tele.
– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy
tíz házat meghaladtunk.
– Bajos lesz, – felelte az emberem.
– Hát csak lehet tán látni?
– Nem lehet azt uram.
– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt?
– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej.
– Hát akkor mért nem lehet látni?
Vállat vont:
– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs.
– De hát mikor nem hegedül…
– Akkor se jár ki.
– Sohse jön ki?
– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a
szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.
– De hát takaritani csak jár hozzá valaki?
– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz
neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.
– És senkit se ereszt be?
– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is
beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.
– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr?
– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal.
Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos
magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van
nála.
– És mi a neve annak az úrnak?
– Dió Dénes.
A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu
útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította.
Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem.
Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt
tele.
A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez
a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete!
Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy
lapuló gonosztevő?
Itt valami titok rejlik!
Nyugtalanul aludtam. Ezer _hogyan?_ bukkant föl és merült vissza az
agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne
halljam!
És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok
egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés.
Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak
szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt
álldogáljak!
Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas
szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt,
vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.
A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott,
kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon
hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!
Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam.
Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában
muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.
Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda
festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló
barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld
lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü
szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást…
S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok
tarkítják.
No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is elküldhetem!
A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt
egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte
futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé,
és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a
pacsirta.
No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle
hangot egyszerre zengetni!?
Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon.
A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös
finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha
szárnyak emelték volna fölfelé!
Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt sülyedt; ideiglen
megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.
A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra.
Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt.
Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a
csigát a házából!
Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam.
Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is
megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.
Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a
kárpitja se mozdult.
Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált.
– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az
ember.
– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág
süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak
lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.
Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn
volt, s amig én festettem, aludt.
– Hány órakor kel a hold?
Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s
beleforgatott.
– Kilenc óra és négy perckor.
No azt megvárhatjuk.
Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát,
hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?
A fiu jelentette, hogy szól.
Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr
háza felé.
A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette
a kutyatartást.)
Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan
enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, –
bizonyosan találkára indult.
De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.
Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a _Holdnak!_
Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy
semmit se veszítsek el a hangokból.
A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A
hegedü úgy tetszik az udvaron szól.
Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy
tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén
hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés.
Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná:
– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem
zendít soha!
Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!?
Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig
annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is
hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.
Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a
zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél
az idő.
Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem:
miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És
ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini
ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!
És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon
mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok…
A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen
az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva
kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent
énekelne a csendes éjben a nád között!
Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon
nyirkosan elküldtem a zenésznek.
A névjegyemre ezt irtam:
„_Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este
Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével._“
Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.
Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun
papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt
gondolta, hogy festeni akarom.
– Dicsértessék a Jézus!
– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?
– Én, angyalom.
– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a
fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék
még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a
falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek
a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném
meglátogatni.
Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!)
– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más
vidéki urak, tavaly egy _iciklis_ úr is, de Dénes úr nem eresztette be
őket.
– Hát igazán bolond?
Az asszony vállat vont:
– Abbezony nincs ki négyszögre.
– Haragos természetü?
– Nem a. Inkább nagyon is csendes.
– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.
Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.
– No mit szólt az úr?
– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta.
– Hát az izenetet megmondta-e neki?
– Meg.
– Mit felelt rá?
– Nem szólt rá semmit.
– Semmit? Éppen semmitse szólt?
– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik
az a képföstő úr?
– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?
– Nem.
– Azt se mondta, hogy köszöni a képet?
– Nem.
Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte
meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!
Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd
előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam
el a lócán, benyit Vadászné:
– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy
bejöhet-e?
– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel.
És kisiettem a vendégemhez.
Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot
volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes
ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte
a kalapját, kopasznak láttam.
– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet
szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!
– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért
is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért,
amelylyel szives volt meglepni.
Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg,
valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott
fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a
kezében.
– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. –
Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?
– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a
szivar-füstöt.
– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg
bort!
Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.
– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem.
A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült,
ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a
társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik
ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt
vannak ilyen okosnak tetsző emberek.
– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt
hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet.
Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan
művészettel?
Vállat vont, s mosolygott:
– Mi nekem a világ?
S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:
– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.
Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült
előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.
– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott
tündökölni?
– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom.
– De bizonyára készült reá.
– Nem.
– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere
volt!
– Nem tanított engem senki.
S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:
– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal.
De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.
– És azontul senki?
– Senki.
Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.
– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam!
Ő csak mosolygott:
– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga
tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb
semmi.
– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét
szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.
Mosolyogva vont vállat:
– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én.
Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani.
Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én
ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.
Ezt mondva felkelt.
– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek?
– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha
önnek nem alkalmatlan.
– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.
Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán
csak kezet nyujtott:
– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.
Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:
– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös…
No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a
látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.
Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.
Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az
udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.
Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.
– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk.
Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a
gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.
Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a
belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az.
Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.
– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van
kert is hozzá.
– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a
parasztoké.
A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében.
– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan
szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen
szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.
Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:
– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne
gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen
valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor
hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal…
– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék
félreérteni.
– Nem, azt nem fogadhatom el.
– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a
lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem
ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.
– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára
kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet
elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a
gyermekeim volnának. Mind én ültettem.
Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette:
– Tessék rágyujtani.
– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját
szívjam, amit megszoktam.
Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda
lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek
nincsen ágya!
Azonban Dénes úr nem engedett:
– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné.
Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:
– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.
Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.
– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok.
Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.
– Hát akkor tessék pipában elszíni.
Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.