Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki.
– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek.
A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam,
hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be.
Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta:
– Mért siet?
Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az
volt hogy _mért sietek?_ de az értelme az volt: _Mikor látlak ismét?_
Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem.
A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a
fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról:
– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise?
– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor.
Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem
a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel?
Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla.
Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és
otthagyom.
Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt
futják meg a lovaim az útat?
És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam.
Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány
szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én
leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek
vonzzák egymást.
Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki
mindent megtud magyarázni, annak a poézis berke nem virit.
Visszarendeltem a lovakat.
De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a
szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra,
megint csak elbolygott a figyelmem másfelé.
De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a
képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi
különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy
lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet.
S a következő reggelen mégiscsak elindultam.
Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak
a harangok.
A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább,
hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem.
Hát sikerült is.
Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó
lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet.
De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér
flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó
lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a
zsoltárt:
– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram…
– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én Istenem!
Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér
burbon-rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár
körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény
aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy.
És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a
hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a
válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak
egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán.
Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már
az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap
volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést
neki.
Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze
folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal
járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette.
Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban!
Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom
kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor
kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok
gyermeke!
De énbennem nincsen poézis!
Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely
ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne
mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba
parasztfiu lődörög körülötte.
A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása
kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott.
Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a
mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a
karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a
pap előtt lépegetve a sekrestyébe.
Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak:
– Jó reggelt!
Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt:
– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére?
– Egy szent fogadalmat.
– Elmondja?
– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem
és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről
elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három
fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira
megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban
mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és
nőtlenség. Ezek közül kellett választanom.
– No és mit választott?
– A nőtlenséget Lórika.
Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyujtott kezet:
– Gratulálok!
Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá:
– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… _leányoknak_.
Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról.
Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm hazafelé.
Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon
miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül
felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul.
Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy
levelecskével, amelyben csak ennyi van: _Gyer azonnal! Nagy ujságot
mondok!_ S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira,
mint ahogy az a hegyes nyelvü leány!
Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus
Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele:
_Megindul a násznép veres kalpagokkal,_
_A kimosdott Dámák a Gavallérokkal._
_Tsendes lépésekkel páronkint sétálnak,_
_Egymásnak szemébe lopva kandikálnak._
_Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak,_
_Spékelik cubákját az őznek, a nyúlnak;_
_Rotyog a káposzta, sülnek a kalátsok,_
_Törlik homlokokat az izzadt szakátsok._
És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával.
Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más
ó-könyvek kinálására buzditsam.
Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És el is találtam az időt:
az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt.
Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor
kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt.
– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok.
– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól érti.
És beszólt a konyhaajtón:
– Marcsa néni!
Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten
kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá.
Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga
félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó
nélkül:
– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van
ennek falun?
– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat
egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja,
hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem
akarok szégyenkezni.
– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak?
– Csak mikor nő-vendégek érkeznek.
– Dehát hogy tudja azt?
– Lóri átküld egy cédulát.
– És ha férfi vendégek érkeznek?
– Akkor nem megyek át soha.
– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan
érdekesek mint a nők?
Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt:
– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy
azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és
más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak
ezek engem!
Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki:
– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én
is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam
magát. Tudja, hogy ott voltam a misén?
– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt.
– És Lóri nem szólt róla?
– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát
volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze.
Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi?
– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót.
– Még nem kérte meg?
– Nem.
Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a
beszédet:
– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az oltárt?
– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan
rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a
virágokban.
– Benne van? Én nem emlékszem.
– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon minden
dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. Oly szép a
virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már
elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állitani. Olyan lesz,
mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még
anyámról maradt.
– És tán misézni is fog?
– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér
talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár
lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És mikor besüt a
reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt
mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog
átváltozni. De az mindegy.
A pad mellett, ahol ültünk, fehér burbon-rózsa viritott.
– Ebből volt ma az oltáron?
– Ebből, – felelte Adria. Télfagyig virit.
Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. Leszedte a
töviseit és nekem nyujtotta:
– Ha akarja… beletüzni a kabátjába…
Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két tenyerembe
fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az ajkamhoz emeltem.
Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme megnedvesedett.
– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a jóságért,
hogy a madarak árváit nevelgeti.
Adria elmosolyodott:
– Hogy jutnak eszébe most a madarak?
Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság faképnél hagyott, és
csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem
igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen hogy
meglepett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak a mindenre kiáradozó
képzelődése.
Hazafelé menet sajnálkozva mondottam:
– Milyen kár, hogy rendetlen születésü! Ezt az egyet szivesen elvenném!
Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért itélek a
születésben különbségeket?
Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel kerül ki az
ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre
a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt értelme. Akkor a
rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és a családok úgy
ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük.
Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? Magamnak én elvenném
Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak?
Erre még csak gondolni se lehetett!
Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De
különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra
szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni.
Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány
civakodását, és befogattam.
Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi
rózsaszállal tértem vissza.
Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. Volt úgy,
hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent
maradt. Vagy megbizott a lányában, vagy nem értett a leánypásztorsághoz.
Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy
tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tudom hagyni a
barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban olyan érzelmek, amelyek
oktalan reményekkel füzik hozzám?
Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt kérdeztem
Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk?
– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az a
káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én
szobám már két éve ott a sarokban.
– Szeretném látni a szobáját.
– Szivesen megmutatom.
Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy léptem
utána.
Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy
keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis
ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatu
kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri
térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) – mellette Munkácsi
Jézusa a Pilátusi képből.
Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü könyv állt
benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életrajzai, imádságos
könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, utleirások,
szakácskönyv, Petőfi, Brém.
Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete bőrbe kötött
filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A legutolsó
kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három kötet breviárium.
Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. A negyedik kötet ott
hevert.
– Csak nem imádkozik tán breviáriumot?
– De. Minden este.
– És maga ért latinul?
– Atyám megtanított rá.
Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: _Bentzefalvy
Adria_. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy?
Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is állott.
– Szabad megnézni?
– Tessék.
Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő menyasszonyruhában, fejét
a tengerész vállára hajtva.
– Kik ezek?
A leány szeme könybe lábadt:
– A szülőim.
És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. A
kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a feleségét és
Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott iratja be a
születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem kell
katonáskodnia.
– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta Adria. Az
egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy vártak… A hajón
születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik szerencsétlenség az
volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren ért bennünket és a hajót
összetörte. Apám anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a
viz és Katániában kifogtak.
– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember vagyok
én!
– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta el ezt
előbb?
Adria csodálkozva emelte föl a szemöldökét:
– Mért kellett volna ezt előbb mondanom?
Felelet helyett megragadtam a kezét:
– Maga édes! kedves! maga egy leánynyá vált liliom!
És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban a
pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög jelent meg
a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros napernyővel. Oly
hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant volna oda.
Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája szinte
halottivá tette az arca sápadtságát.
Én csak néztem hogy mi baja?
– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez az úr
senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem korrekt…
hogy enyhén fejezzem ki magamat…
– De kérlek, Lóri… – rebegte Adria ijedten.
Lóri ziháló mellel folytatta:
– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála Istennek
elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te odajöttél…
odatolakodtál…
Erre már közbe vágtam:
– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy illendőségre kell
önt figyelmeztetnem.
Nekem fordult, s dühének lángját reám fujta tovább:
– Ön figyelmeztet? Önök figyelmeztetnek? Önök mernek engem korrigálni?
Adria összetett kézzel könyörgött:
– De hát Lórikám, mi bajod?
Lóri a keztyüjét dühösen lefelé vonogatva folytatta:
– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira hiányos a
nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert!
S nyomatékul a levont keztyüvel csattantott a levegőben.
Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre közéjök
álltam.
– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit beszél,
vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert ha egy leány
a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak tisztelni való
ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány ily határozottan veti
azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha vétség ez, _mért vétség?!_ s az
a leány legkevésbbé jogosult arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen
a szemére!
Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy lépést
hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta:
– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a hölgynek…
hogy aki azért jár hozzám, hogy magához csábitsa a férfi vendégeinket,
az nem olyan karakterü nő, akivel én csak ismeretségben is lehetek!
Ezt mondva bőszülten ellobogott.
No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A szemében
két könycsepp jelent meg.
Én boszankodtam is, nevettem is rajta:
– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem vettem
feleségül! Noiszen jól jártam volna vele!
– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem
csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki!
És a két könycsepp legördült az arcán.
Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet és
felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is öleltem.
– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek az a
leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem!
– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát melyikünk
hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a köpüben a
méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt haragosom
soha, senki…
Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy történt. Az
anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. Azontúl minden
hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a napot. Adria boldog
volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a legboldogabb.
Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. Kocsin jöttünk. Jó két óra
ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az inasom a gyepre uzsonnát
teritett. Mi ketten addig felsétáltunk erre a kősziklára, és megálltunk
ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe ugrottam.
– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi divatu mohos
kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt élni ebben a
mennyei csöndességben!
S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy
átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte:
– Ugye álmodunk?
– Álmodunk, – feleltem. Álmodjuk, hogy megcsókoljuk egymást!
Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete betűk
között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet elérzékenyülten
szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is elmázolta. Tudja mire
gondoltam abban a szent pillanatban? Arra gondoltam, hogy ime micsoda
oktalan állatként engedelmeskedik az ember annak a törvénynek, amely épp
úgy vonzza egymáshoz az ég madarait, mint a pillangót, bogarat, földi
gilisztákat!
Hát nem megfogott engem az átok?!
Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad ege
alatt volt az eljegyzésünk.
Most e napokban lett volna az esküvőnk.
Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy ahogy ő
beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár köré, és
világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is csináltattam
neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, aranycsattosat. Minden
reggel misézünk. Én fogok neki ministrálni. És az anyám imádkozik.
Különös, hogy az anyámnak is tetszett ez a gondolat.
Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a
lelkiismeretnek zord hangja:
– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria _milyen jó lesz
neked_. De hát arra gondoltál-e, hogy _te milyen leszel Adriának?_
Ez a kérdés hideg jégborsóként gördült át a hátamon.
Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt kiragadom
az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági szerződés
felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő egy napon arra
fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak a felesége, hanem
egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy békáé!
Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány csupa
költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, amelyen még egy
füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs virág. Az én szivemben
nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! Hiszen gyilkosságnál is
kegyetlenebb bün az, amit elkövetni készülök! Csalásnál is undokabb
csalás, hogy én a boldogság koszoruját illesztem a fejére, és esküvő
után levelenkint tépem le onnan egy rút életen át.
Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, jónak,
kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen sivatagon egy
virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni onnan azt a bokrot?
Micsoda fekete szerencsétlenségbe vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az
rám, ha megismer engem?
Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az eggyetlen jó
amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a kötelezettségből, hogy
hozzám ne jöjjön feleségül.
És hogy ezt átgondoltam, szinte vért verejtékeztem.
Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan tudom
elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az életemnek?
Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset találok, és még azt
se szabad feleségül vennem, akkor az én életem annyit sem ér, mint az a
szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás után elvet!
És akkor egy belső hang azt mondta: _Végezz!_
Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra
gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk alá,
innen kell nekem a halálba indulnom.
Rövid levelet irtam neki:
_Kedves Adria! Mikorra e sorokat olvassa, én a Duna fenekén fekszem, ott
ahova a maga kék szeme lenézett._
_Ne kérdezze, miért? Nyugodjék meg abban, hogy én a halálommal is javát
akartam._
_Isten veled szép fehér rózsám! Isten veled szép fehér álmom, Adria!_
Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam:
_Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye
át._ Szerencsémre szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a
levél még most is ott hever.
Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje
meg, érdemes-e nekem élnem?
S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra.
– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással
legjobb a vizbe ugrani.
– Nohát ugye!
– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön
elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat
követi el! Ön nem józan uram!
A fiatal ember megrándult:
– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy
percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!!
– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól
átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem
éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a
leggyengébb.
A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a
mérnökre.
– Mond valamit!