Lu _a többiekhez_. Tíz éve nem tudom pontosságra szoktatni. Az
államszolgálatban megtanulta a pontatlanságot és nem enged belőle most
se, pedig már tíz éve kereskedő. Boldoggá tesz, de nem pontos.
_Megcsókolja._ Emlékszel erre a szeparéra? Mikor megismerkedtünk? Mikor
olyan rosszul viselted magadat?
Államtitkár. Én ne emlékezném?
Lu. Tízévi házassággal büntettelek meg ezért!
Államtitkár. Büntetés? Halljátok ezt? Tízévi boldogság! Boldogság, amit
az én drága kis feleségemnek köszönhetek…
Lu _közbevág_. Ne légy szentimentális, késő van, üljünk le. Mindenkinek
ott van a neve a helyén. _Leülnek. A főpincérhez._ Te meg szólj ki a
kollegáidnak, hogy kezdhetik szervírozni a vacsorát. _Főpincér kiszól az
ajtón és visszaül helyére._ Remélem mind éhesek vagytok, mert olyan
vacsora van… _a színpad sötétedni kezd_… büszkén mondhatom, olyan
vacsora van, amivel meg lesztek elégedve… _sötétedik_. _Vidám fecsegés.
A többiek is csevegnek_… mondhatom, elvállalom érte a teljes
felelősséget… _Tovább beszél, koromsötét van, semmit se látni, csak
mindnyájuk vidám zaját hallani, miközben sötétben gördül le a_