Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben
Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg
Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az
udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy
nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt.
Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek,
egyikre az volt irva: _Főkönyv_, a másikra: _Pénztári napló_, meg
_Árukönyv_, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: _Hitelügyletek_.
Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta
könyvelni az apámat.
--Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni--mondta s bemártotta a
tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a
minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a
dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit
továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás,
beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is
kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy
bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még
itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben,
mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az
életnek.
--Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt
hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.
--Ki az?
--Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás
már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még
csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem
igen volt még beteg...
--Hogy sokat él, azt gondolja?...
--Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította
volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam
mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért
bizom benne.
Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember
ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt
előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy
mi van benne...
--Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született
ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes
vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.--Igy van ez
mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az
egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De
hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany
ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék
vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet
dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra
is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem
haszontalanság.
--Nem, teljességgel nem...
--Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán
megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem
élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen
János városi tanácsnok, koma--a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz
alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most
már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát
ezzel se törődöm.
--Aztán mi haszon van ebből a könyvből?
--Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti
egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt,
itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd
összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett.
Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van
Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten,
Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy
helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy
raktárba van belefektetve mindene.
Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket,
meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor
látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját
s Flórián felé integetett.
--Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.
Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a
ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam
még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem
megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a
könyvben, mert földerült az arcza.
--Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy
micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már
kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket
hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy
veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van
ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az
utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott
is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.
Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt
jelentené, hogy: no, mára rendben van.
Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott
a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.
--Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már
bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom.
A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a
difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan
diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek
beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit
tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem
hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz
esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.