Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A
katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor
abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval
bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak
nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről
mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen
fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó
gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki
folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva
emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s
összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a
trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az
üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok
kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...
Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok
kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom,
azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg
az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra
fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál
nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a
mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis
fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:
--Te komisz, te disznó...
A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már
belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki--hiszen ezt már körülbelül
tudjuk--a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az
anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:
--A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem
sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.
...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van
mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán
imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon
asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a
kocsiuttól messze.
Itt találkoztam Flóriánnal.
Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból
kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga
halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva
bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden
különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy
nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész
temető, azt jegyezte meg, hogy:
--Mind idekerülünk, mind, mind...
--A bizony, mind...
Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával
járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s
gyorsan felém fordult.
--Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany,
bor... ki fogja azt most már rendbehozni?
--Én.
--Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.--Lennről még egyszer
visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék,
ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a
zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a
hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson,
egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a
halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s
vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.
A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult,
megkopogtatta botjával a táblát.
--Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól
el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat
ide, amit akar.
Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.
Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a
Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes
hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a
közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen
benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt
benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre
dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.
Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a
szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés
után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.
--Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.
--Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...
--Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.
--A számlát? Olyan sürgős?
--Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt
vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová
csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a
családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis
jegyzék, pontos, nézze meg...
Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.