Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek
összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két
fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét
kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a
mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és
átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes
arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár
hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése,
mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul
önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán
hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi
félrevezettetni magát.--Csak itt mersz henczegni--mondja a pillantása.
--Szervusz István--köszönti a gyereket.--No, kaptál-e sok pofont
mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van
arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még
a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után
megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha
a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy
mit tégy.
_István:_ Igazán?
_A korcsolyás:_ Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok
nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az
apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő
mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem
csekélység... De azért csak gyere fel.
_István:_ Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán
hiába. Semmi láttatja.
_A korcsolyás:_ Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?
_István:_ Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg
adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?
_A korcsolyás:_ Nincs, de veszek. Gyere.
A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A
másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.
_A korcsolyás:_ Nem kapsz ki otthon?
_István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):_ Tán
nem. Majd mondok valamit.
_A korcsolyás:_ S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják...
Ki az a Rubin?
_István:_ Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember
máskülönben...
_A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):_ Rokonod?
_István (élénken tiltakozva):_ Dehogy. _(Már füstöl a szájukban a
czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart
lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri
egyszerüséggel beszél.)_ Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból
meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni
kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már
nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a
pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se
jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle.
Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,--jó asszony,
becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a
párját...--hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam,
hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan
nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...--Már mint
engem.--Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát
legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz
elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az
iskolában.--Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle
ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.--Jól
adja,--gondoltam magamban--már mint az anyám. Tudod tiszta majom
szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a
maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.--Hát akkor abban maradt a
dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor
hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.
--Megbuktál?
--Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt
csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak
nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem,
hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon
kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még
sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána.
Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy
meg se látott.--Na fiatal ur,--mondja egy reggel a szobaleány--majd
mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.--Ej, ha,--gondoltam,
ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly
még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda
jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne
barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s
gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt
azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is
csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az
ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt
mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok
meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a
mama rámeresztette a szemeit--hogy ugy mondjam, teljes fordulót
csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát
légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék
ember, mint a kinek diplomája van.
--No már megengedj...
--Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de
apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem
meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén
szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak
beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama
effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az
öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama
rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a
zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az
ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én
akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre
hamar összeszedte magát.--Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék
mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még
mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát
légy inas. Csak pofozzon a Rubin...
Anyám kiáltott a másik szobából:--Gyere csak, kérlek.--Apám bement,
megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani,
inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a
kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A
beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért
tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám
kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy
is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek
könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan
megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban
én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd
megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ
reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt,
aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre
se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem
Rubinhoz.
--Inas lettél?
--Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz
mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy
látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában
hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.--Ugy?--gondoltam
magamban.--Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen
belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni
kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt
mondtam neki:--Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának
nem kellek, hát majd kitanít más.--De fiatal ur...--kezdi ő, s látom,
hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a
kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a
meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka
alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami
könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és
másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz
szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap,
már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy
pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot?
Nem jobb lett volna-e tanulni?--Nem--mondtam neki
hidegen.--Hajlandóságom van az iparra.--Ugy?--kérdezte nagyon megnyult
ábrázattal s zavarba jött.--De hát édes fiam--kezdte ujra--én ebbe nem
egyeztem bele.--Odajött Rubin is.--Ifju ur--mondja--ifju ur, ne tessék
megszomorítani a papát.--Szeretem az iparomat--mondtam én.--Apám
kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt
eltüröm!--Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.--Nézd, édes
fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem
szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó
fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem
vele.
A korcsolyás bólintott.
--Jól tetted.