A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak
ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se,
a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy
kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi
intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a
vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer
lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba
jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt
már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott
nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós
volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit
a semmiből.
Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből
maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a
gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a
szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy
rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket
olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is
hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme.
Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat,
a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán
szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak
vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni
valahol.
Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott
darabot.
--Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű,
ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.
--Olvassuk!
A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal
elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették
volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt.
Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve
benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes,
elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az
asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék
szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal
pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész
familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek
hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden
dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a
drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi,
ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes
nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a
ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ
legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha
megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a
karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett
mindnyájunk jóvoltára.
A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se
akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába
sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés
dicsőségét.
--Megvernek valamennyiünket.
--Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.
--Bolond, ámbár az is megeshetik.
--Előadjuk?...
--Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?
--Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?
--Tóth Balázs.
--...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát
magára vessen.
És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a
szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték
magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is
visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi
ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át
akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek
volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A
közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt
szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt,
vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán
Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma
veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak
valahogy nélküle ne essék meg a première.
Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár
végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.
--Megvan, megvan!
--Ki?
--Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt
irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud
följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát
kénytelen alkalmatlankodni...
Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk
egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden
érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s
fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha
bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a
mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos
embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.
--Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet
kaphatnának...
--Hol vannak?
--Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...
Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek
be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták,
hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani
kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött
nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a
ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre
hangos lett a csalódás.--Hát ilyen? Az iró felesége?--Valamit megsejtett
a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma
alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna
kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy
minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember
közé...
De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott,
gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon
megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A
közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott;
megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a
legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a
publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a
szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves
megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni
kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az
emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a
mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s
aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor
rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé
várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor
igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az
élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött
ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét
az egész házban.
Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és
meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért
szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor
visszakiabálta.
--Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.
És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik
osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér
szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre
taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka
körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton
lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha
félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az
arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a
szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna,
ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre
egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket
lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra,
a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a
kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták
visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan
lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth
Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig
lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.
Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit
s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.
--No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...
A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.
--Nem hittem, nem hittem...
Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a
publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu
embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház,
ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a
darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a
szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a
direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt
hajtogatva:
--Nem hittem, nem hittem...
Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:
--Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha
szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát
irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.