Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan
kérdezte meg:
--Mi bajod?
A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott
indulattal beszélt:
--Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.
--Nem baj.
A leány kiszólott az ajtón:
--Hivja fel a papát!
A bátyja nagyot nézett erre.
--Minek?
--Legyen itt. Ismerje meg a fiát.
--Mit akarsz?
A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha
ütnék.
--Kiabálni, kiabálni...
A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen
rajta.
--No mi bajod?
A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb
legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből
a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.
--Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk
hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok
tanítsanak meg becsületre, arra vársz?
Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit
a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.
--Láttad?
Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett
gyermek.
--Igen.
--És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?
--Nem... Valami ripők...
--Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a
papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre
komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy?
Milliomszorta emberebb vagyok...
Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá
szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.
--Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te
ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott
életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te
fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram,
én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy
kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta
állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval
egy uton járni...
Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor
látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány
azonban utána kiáltott.
--Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy
nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy
megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek.
Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a
bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert
ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva
sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai
annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...
--De fiam...
--Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...