A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember
lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek,
telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a
gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes
kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn
várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban
s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd
minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak
vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy
pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán
egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes
zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a
sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek
nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.
Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment,
hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur
özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház
eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy
szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról.
Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga
Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi
ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se,
mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné.
Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a
megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis
Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró
vagy mi,--bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől
még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek--szóval, majd
elválik, csak türelem.
Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két
kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete
ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan
berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták
a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony
mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.
A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy
napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj
lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg
lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az
utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is
cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában
kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre,
délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött
haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok
beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne
lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a
levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó
szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné
és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a
teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött
már.
Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért
adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay
meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A
néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony
sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény
diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a
férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni,
tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a
lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott
hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu
azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s
nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos
sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez
imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a
fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak
éppen, hogy köszöntötték egymást.
Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a
mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.
--Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?--kérdezte és kihivólag,
valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.
Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az
nem megy olyan könnyen.
--Miért nem szólt hozzám már három nap óta?
--Tanulok.
--Kilyukad a feje. Nem fél?
--Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz
diploma.
Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a
kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet
olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a
hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult
odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a
tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a
fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.