A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott
hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A
müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a
czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a
környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen
nagy egy hegy a hangyazsombék mellett--és szabályos, mint egy koczka,
nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és
eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett
kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s
minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a
házmesternét.
--No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?
--Hát igen, igen--hümmögött az asszony.
--Pontosan?
--Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az
ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de
Huber ur nem elégedett meg a felelettel.
--Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No,
befagyott a szája?
A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt
hát a lakókról.
--Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért
nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második
egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy
elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...
--Balra, jobbra?
--Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három
hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő
lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig
fekszik, nem tud dolgozni sem...
--Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.
Az asszony megijedt.
--Én mondjam neki?
--Maga hát.
--Én nem, kérem.
--Miért, talán nagyon mérges ember.
--Nem, dehogy, de félek...
--Mitől?
--Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem
maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a
lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.
--Mondott valami ilyest?
--Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi
magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka
alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is
hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék
ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.
--Ezzel majd elvégzem én--mondta Huber ur és fölment az atelierbe.
Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a _szabadot_ s
bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm
szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s
végzett is vele hamar.
--Ön lakik ebben a szobában?
--Én, szolgálatára lehetek valamiben?
--Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod
rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó
lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért,
vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja
magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a
botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én
nem szeretem a teketóriát.
A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz
jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy
mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy
keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az
indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna,
hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek,
megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután
mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják
majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki
tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt
gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan
vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére
a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem
öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.
Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha
kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek
meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta
merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza
halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy
műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az
ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a
hebegését.
--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.
--A nélkül nem dolgozhatom...
--Szomorú, de nem tehetünk róla.
Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit
eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak
nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a
leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen
töprengett, mire hazaérkezett.