SZÉNFI.

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi

csillag-port, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék

illatát, karácsonyfa szagát, husvéti tojás ízét és boldogtalan költők

magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe… Igazi nevén

Sneidernek hívták és egy budai korcsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem

ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha

kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt a téli almák és a

plébános-körték között, a szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Ujság

megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat

furcsaságain, cigány és zsidó adomáin üdült és a szolgáló a köténye

alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint

ezidőtájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a hatvani-utcai kávéház

ablakánál ült és ha jól ment dolga, a billiárdasztalon mérkőzésre hívta

fel a sánta nőszabót, aki ezidőtájt a legveszedelmesebb sípista volt a

belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték és éjszakánkint

megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy

halott mellett virrasztó vénasszony egyszer vízzel leöntötte az

emeletről.

Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros-színű

kávéházban az orleánsi herceget, – akit mindenki várt Pesten, mióta

egyszer a púpos markőrrel itt egy billiárd-játszmát csinált, – ilyenkor

elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy ezóta tán el is

hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják

féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására és másnak ajándékozzák

tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott és

fejébe nyomta nyúlszőr-kalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.

Az aranykéz-utcai ékszerészné az orgona-illatot szerette a fodrosmellű

ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha

örökké a fuvolást várná délutánonkint s a szobaleány abban a minutumban

beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes

könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le,

midőn a szalonban a kázsmir-függöny szétvállik és a balláb gyorsan

csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ezidőtájt divat volna

üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás

cipőcske, mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül és a

dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jószagú hajban meg

kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Nandine, az

aranyművesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap

olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének

köréhez tartozó többi úrhölgyekről.

– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát és a

harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?

– Meghalt szegény, – felelt részvétteljesen Szénfi.

– Meghalt, – ismételte Nandina és ballábát lassan leeresztette a

diványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a

magányos háztetők felett.

– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az

ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…

Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a

halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe

jut, hogy közeleg a kivégzés órája.

– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A

nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással

elválni, míg az aranyművesné reménytelenül tette le a költeményes

könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott

fel a cukrásztól és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.

Szénfi, – ha épen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta,

ahol a jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban, (ahol talán maga

Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor), Mária

asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett és a szobában olyan szag

volt, mint egy könyvtárban vagy antik-kereskedő boltjában. Ő volt az

egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki

semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi

urat, hogy az elmondja neki hazugságait, – tíz esztendő óta ugyanazokat.

Mintha egy csillogó, nagyvilági, idegen, de csábító parfümös virág, egy

aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba nyargaló

futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak

aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai

házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van,

bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az

utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna

között egy francia könyvet olvas, míg otthon hazájában hosszú léptekkel

méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az

oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágranyitott szemmel nézett

Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr

kalapot felkapta.

– Tévedés, hogy élek, – mormogta és Mária kezét hosszan megcsókolta,

mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már a közelgő

lelkész lépése és a ministránsfiú csengetyűje.

Szénfi teli tüdővel szívta magába a téli délután napsugarát, miután a

sírbolt-szerű házból kilépett és az oroszlánfejet megsímogatta a kapun.

– Itt lehettem volna temető-igazgató, – gondolta magában.

Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó

szobáiba ment és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.

Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste

M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint

napok mulva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy szerette a pikáns

adomákat, mint valami öreg grófnő és gazdálkodó asszony létére

felpofozta a kocsisait; B. E.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is,

midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete

kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit

megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki

délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a

szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert

író hátrahagyott özvegye és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a

miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a

csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát

megnyerni, akit szülei minden áron férjhez akartak adni és a vőlegények,

jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig

magára vállalta; a Vén Fejsze korcsmárosnéjának tanácsokat adott az

üzlet vezetéséről és a vendégek szekaturáját főbólintással meghallgatta;

kétszer nagyon megcsókolta a Kronprinc-kávéház felírónőjének száját,

mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt.

Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi

önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg a lánchídon

átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó

ablakán és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának,

kalapkájának, földigérő köpenyegének, amilyent ő viselt telente, –

akinek a nevét sem merte kimondani.

Ez a névtelen nő Pesten lakott és minden bizonnyal szerette Szénfi urat,

hisz ennek az évek folyamán többször tanujelét adta. Úrnő volt, finom,

jóhírű, divatos és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és

a lába… Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának,

akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.

Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz, – nevezzük őt X. asszonynak,

– Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem

hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas

nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan

sírt egy öreg kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a

hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben

hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő;

elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle

nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti

fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére,

amely hamis csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere

a szegény lovag előtt, mindent igért és szeretett. Az ablak felnyílott

és a drága kéz valóságban megjelent:

– Gyere, – intett Szénfi egyetlen szerelme.

A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:

– Nem, – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem

bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom.

Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz

pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer

ismét elhagynál. Félek tőled és a másvilágig szeretlek.

X. asszony bánatosan nézett az esti órában ablakából Szénfire. Hol

tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos,

megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?

Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól vagy ezt is tudta hamisítani?

Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe

jutott Szénfi úr, valóban elgondoldozó, elmerengő lett a szeme, ha

egyedül volt?

A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem

tudott, mint a többi nőismerősöknél. Megbabonázva, mereven állott helyén

és azt remélte, hogy percek multán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak

alá és a szíve kétségbeesetten elszorult.

Kivette a hangszert zsebéből és térdén ketté törte.

A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta és hosszú lépésekkel,

hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébános-körtéket

szagolgassa a szülei ház padlásán.

– Jaj, de szeretem, – remegett fel benne a hang, miközben a vén

cselédtől a gyermekei után tudakozódott és pörkölt halat rendelt

vacsorára.