Az udvarmester naphosszan vadászcsizmában és bőrzekében járt, legfeljebb
alkonyattal ért rá felhúzni a frakkját, mikor az őszi eső már oly
életuntan hullott a kastély felett, hogy a legöregebb bécsi táncosnők is
eszébe jutottak borotválkozás közben, – késő őszre járt, cinkék, derek,
hideg napsugarak laktak a fehér nyírfákon, a bágyadt nap korán aludni
tért, mint egy szívbeteg ember, a hold megvilágította az elhagyott
sétányokat, mint a szenvedés, az álomtalan pihenés a halni készülő ember
éjszakáját, éjfélfelé hosszadalmasan kongatott az óra az istállók
homlokzatán, csak a tisztek szobája felé volt világosság, egyik egyedül
sakkozott, a másik francia regényt olvasott és a szebb részleteket
megírta egy hervadt grófnénak Pozsonyba, akitől örökséget remélt… A
gödöllői őszi éjszaka ijesztően hosszú volt, szinte láthatókká vállottak
az ablakokból az erdőn nyargalászó szellem-lovasok, akik ködöt, hideget,
fagyot füstölgő fáklyákkal járták be éjjelente az erdőt és bő
köpenyegben ment át az erdőirtáson egy bujdosó lovag, mint az életre
kelt magyar titokzatosság.
Elise körülbelül délelőtt tíz óra tájban szokott kilovagolni az erdőre.
Addig leveleket írt és olvasott; Bécsbe, az urához, Nápolyba, beteg
testvéréhez és néha Bajorországba indult levél, amelyre aranypiros
pecsétet nyomott, mielőtt kezéből kiadta volna. Zizegő, fehér papiroson
karcsú, hajszál betűk, mint a repkény növése, fonódnak egymáshoz
lilaszínben; a császári korona mellé, amely a boríték hátán volt
aranynyomásban, sohasem felejtette el odaírni, hogy Gödöllőről kelt a
levél és így már erdők illata, hosszú magányoknak ábrándossága, egyedül
töltött őszi napnak zamata érződött a levélen, mielőtt a címezett
megnyitotta volna… Olykor egy későn nyilt virágfejecske is segített
tovább adni a hírt a levélbe préselten, hogy Magyarországon hosszú és
gyönyörű ősz van. A felelősségteljes, zajos, fontoskodó udvari élet
messzi száll, mint az ég alján a fellegek, amelyekről nem tudhatni, hogy
füstből vagy bánatból vannak-e szőve. A nápolyi királyné elolvashatta a
levelekből, hogy Elise boldogsága egy kis csermely az erdőn, amely
ismeretlen, kedves vándor módjára fut át a tájon, mindig jókedvű, friss
és érzelmekkel teli, mint azok a szépfürtű, tiszta és halk utazók, akik
egy estére megjelennek valahol egy setét vidéki fogadóban, a kedvükért
felgyulladnak a lámpások, csendesen nevetnek, egyikük egy sohasem
hallott dalt énekel és reggelre tovább mennek, mint tegnapról mára a
nefelejtsek a patak partjáról: kik voltak, álruhás királyok vagy
bolondos színészek? A porfelleg a hintójuk mögött, mint a mese vége
elborítja a valóságot. A Bécsbe küldött levelek elmondták, hogy a
magyarok nagyon jó emberek, áldott a nézésük, zeneszó a hangjuk, a
szívük pedig oly nyilt és jószagú, mint országuk szabad mezőségei; a
kunyhók és paloták kéményeiből egyenesen száll a füst az ég felé, mint a
fohászkodás. Ábrándvilága egy nem mindennapi, sőt sajátságos női
léleknek kelt útra e levelek alakjában az udvari futár táskájában, aki
pontban délben indult el Gödöllőről.
Elise akkor már messze járt a kastélytól; fehérbóbitás, a tiszta élettől
és álmokkal teli éjszakától cukrászsütemény finomságú orcájú frájok
hajoltak ki a kastély ablakán, hogy hosszadalmasan nézzék a
szilvás-szekeret. Egy fiatalos kedvű zöld vadász fütyörészve ballagott
el a tájon, a délelőtti ködben nyugtalankodó varjak magosan szálldostak
a fák fölött, mintha valamely nagy esemény történt volna náluk éjszaka…
A kis vadászház égett le az erdőn és romjai most is füstölögnek, mint a
szénégetők kemencéje az erdővágás fölött. A nagyvilág eseményei, a
távoli földrészek szenvedései, vonagló emberi szívek, háborúk és nagy
szerencsétlenségek mind eltörpültek e napon Gödöllőn: hogyan
történhetett, hogy az elhagyott, lakatlan kis vadászház meggyulladt és
leégett?
Korompai csendőrőrmester hozta az első hírt. Az udvarhoz tartozó emberek
töltöttek éji szállást a vadászházban, Wallmöden gróf, udvari tiszt
paripáját megfogták az erdőn, míg a grófnak nyoma veszett. Ezenkívül női
ruhákat, divatos kalapot, cipőt és felöltőt is találtak a
szarvas-aggancsos előszobában, amelynek bútorzatát megkímélte a tűz.
Elise már korán reggel kilovagolt a meglehetősen távoleső vadászházhoz,
ahol zivatar jöttével nem egyszer meghúzódott és a nyított ablakból
nézte az erdő fölött háborgó villámlást és hallgatta a mindentudó
záporesőt. A spanyol ruházatú udvari kurir e napon Elise levelei nélkül
indult el a kastélyból, midőn delet ütött a nagy óra.
*
Estére bizonyossá válott, hogy Wallmöden, Elise udvartartásához
beosztott kapitány, aki éjjelente egyedül szokott sakkot játszani,
valamint V. Ilonka udvarhölgy, akit a «párjavesztett» néven emlegettek a
trécselésben: eltüntek. Valamely kalandos körülménynél fogva, amely most
már soha sem fog kiderülni, őszi éjszakán a kis vadászházban találkoztak
és a vadászház leégett, benne az ifjú nő és hallgatag férfiú. Vajjon
szerelmesek voltak egymásba vagy csak a kiösmerhetetlen véletlen sodorta
egymáshoz a végzet percében a szerencsétlen ifjakat?
Wallmöden oly száraz és mozdulatlan férfiú volt, mint merev
olajfestményű őse valamely csehországi lovagvárban. Vízszínű szeme,
keskeny, szenvedélymentes arca, kikeményített válla arra látszék
teremtve, hogy a harmadik hintóban helyet foglaljon, fehér köpenyegben
álljon három lépésnyire és szőke, macskabajusza alól kimért és rövid
szavakban válaszoljon a hozzáintézett kérdésekre. Talán nem is
gondolkozott soha, csak sakk-figurái társaságában. Bizonyosan nem tudta,
hogy mi a tennivaló, amikor éjnek idején kigyulladt feje fölött a tető.
Felhúzta a keztyűjét és begombolta a köpenyegét. Talán arra gondolt,
hogy tavaszkor őrnagy lehetett volna, ha nem kerül fatális helyzetbe.
V. Ilonka udvari hölgy már inkább közelebb volt a konyha- és
szolgaszemélyzet érdeklődéséhez. Az udvarhölgy, aki néhány hónap előtt
került a császárné környezetébe, mindig bánatos és halk teremtés volt,
aki nyilvánvalóan egy nagy sebbel a szívében végezte tennivalóját.
Kemény és síma szőke haja volt, amelyet rizsporral hintett be. Világos,
szinte felhőtlen kék szeme volt, amelyről a fantázia sem meri
elképzelni, hogy tud setétet villámlani vagy felhők mögé rejtőzni, mint
a tavaszéjben ölelkező növények. Szabályos orra, összeszorított ajka,
redőtlen arca: képmása elszegényedett leányok arcának, akik a spanyol
etikett fenn állása óta mindig ott álldogálnak valahol a császárné
környezetében és szobájuk bezárt ajtaja mögött szenvedélyes csókkal
halmoznak el egy arcképet, mialatt olyanokat gondolnak, amelyet szájon
kiejteni nem lehet. Reggel hűvös, hidegvíz-illatos orcával jelentkeznek
a szolgálatra, holott éjjel azt álmodták, hogy pávák és egy férfi
vállán, térdén foglalnak helyet, rikoltanak és lehajtott fejjel várják
az ostort. Ilonkáról tudnivaló volt, hogy egy érettebb rablólovag,
szakállas előkelő úr szerelmét bírta, aki a nemrégen elmult hadjáratban
életét vesztette. Így «párjavesztett» névvel emlegették őt a mesemondók
és a takarító szobalányok nem egyszer találták nedvesen Ilonka párnáját.
Mily különös lehetett az őszi éjszaka, amely a két hallgatag embert az
erdei ösvényen összehozta és a csillagtalan setétség biztosan mutatta az
utat a titokteljes vadászház felé? Hogyan símultak egymáshoz a hideg
szívek és kezek, amelyek eddig csak az önző, egyedülvaló gondolatokat
ismerték igaznak és boldogítónak? Mit mondanak egymásnak a vadászház
csendjében, midőn a meghalásra egymásra találnak, a hideg,
szenvedélytelen szemek egymásba kapcsolódnak, udvari hölgy és udvari
tiszt talán a szolgálat nehézségeiről beszélget az utolsó éjszakán?
A csendes éjben sem közel, sem távol nem zavarja beszélgetésüket senki,
a róka és őz messze jár a vadvér-szagú háztól, talán épen életük
történetét kezdik elmondani, mennyit szenvedtek és nyitott szemmel
töltöttek számos éjszakát, mit gondoltak, midőn reménytelenül hullott a
hó és szélhámos tavasz kocsizott az ablak alatt, midőn egyszerre felcsap
a láng a tetőn és ők szégyenkezésükben nem találják meg az utat, hanem
inkább szemérmesen meghalnak?
*
Elise másnap korán kelt és hosszú levélben számolt be az eseményről
nővérének, a nápolyi királynénak. Miután az őszi napok mind zordabbak
lettek Gödöllőn és a legéett vadászház környékén mind szomorúbb lett a
délelőtti lovaglás, a fatetők felett a köd úgy füstölgött, mint a
kapucinusok kriptájában a füstölő, Elise parancsot adott az
udvarmesternek, hogy frakkját végleg felöltheti, Budára mennek ezután.
Az udvar őszi itt mulatását csupán két egymás mellett lévő sírdomb
jelentette a vadkacsa hideg szárnyán közelgő hópelyheknek. Ez volt
«párjavesztett» Ilonka története.