Egyszer Alvinci Eduárd császári és királyi kamarás különös, kísérteties
és hosszabb időre gondolkozásos estvét töltött régi barátnője, madame
Louise házában.
A kis belvárosi palota földszintjén kényelmes szobát bérelt Alvinci egy
negyedszázad óta. «_Korunk hőse_», – mint élete delén gyakran nevezték a
híres férfiút a hirlapírók és szerencsejátékosok: oly babonás volt, mint
egy indiai áldozár. Ötezer esztendős bálványok, Buddha szobrocskái és
messze napkeletről való szent tárgyak voltak körülötte a régi
szerelmi-szobában. A Louise asszony palotája fenntartásához más előkelő
öregurak módjára némi segítséggel járult Alvinci, csinos bérösszeget
fizetvén a szobáért, ahol évenként néhányszor megjelent, hogy a mult
idők karcsú frakkjain, rózsaszínű arcú hercegein, rókavadászain, eltünt
lovagjain elgondolkozzék. (Néha egy-egy hölgyismerőse is megzavarta
ábrándjaiban; Alvinci ezért a belvárosi házba mindig frakkba öltözötten
lépett be és sohasem mulasztotta el parfőmmel behinteni a kabátja
selyembélését. A hölgyek olykor a jelen idő boldogságait, ifjonti
örömeit hirdették mosolyukkal és szavukkal, Alvinci ellenben komolyan,
meggondoltan ült karosszékében; nagy fekete szivarját olyan óvatosan és
figyelmesen szívta, mintha a szivarozás volna már minden öröm életében;
és ahány pohár vizet megízlelt, ugyanannyi aranyat helyezett a
vizestálcára. Kezet csókolt a fehérkeztyűnek, vagy a kócsagtollnak, vagy
az elbájoló kis cipőnek, – amennyit a nőkből hatvannégy éves korában
érdemesnek tartott szemügyre venni, – aztán lassú léptekkel, felgyűrt
kabátgallérral klubjába ment estebédjét elkölteni (nem egyszer az
elfogyasztandó ó-bort is a kabátja zsebében hozván).
Ekkor tavasz-est volt és Alvinci, mielőtt Louise asszony palotájába
betért volna, kis sétát tett a városban. Szakállas, alig deresedő
tatáros fejét most is megnézték a nők a Váci-utcában és a Dunaparton; s
amint elsuhantak mellette, egynémelyik fátyola, kalapkája, mozdulata,
fejtartása, szeme, mosolya azt a gondolatot ébresztette Alvinciben, hogy
ezek ismerősei, akik fiatalkorában együtt utaztak vele a vörös
postakocsin. Ám azóta megkomolyodtak, a templomot látogatják, a
muzsikában a klasszikus zene kedvelői lettek és a vigadói álorcás-bált
erkölcstelen mulatságnak mondják, – mint ahogy a nők többnyire öreg
szüleikre, vagy serdületlen gyermekeikre gondolnak, amint elhagyták az
ifjúság titokzatos kis utcait és szívdobogásuk megszünt.
Alvinci unottan hallotta a szokásos megjegyzéseket a háta mögött, amint
hatvannégy éves koráig ezt megszokta:
– Mint a valóságos ördög, oly csúf – mondta egy haragos szájú asszony a
barátnőjének.
– A legszebb férfi Magyarországon – súgta egy belvárosi kisasszony az
édesanyjának.
Alvinci sohasem fordult meg, bármilyen megjegyzést mondtak a füle
hallatára, okos ember nem kíváncsi. Alvinci pedig a legokosabb ember
volt Pesten. Most pedig azon gondolkozott, hogy nemsokára meg fog halni.
A homályba borult budai hegyek nagy messzeségből látszódtak, mintha
tegnap óta eltávolodtak volna a Duna partjairól. Szinte mendegélni
látszottak a hegyek a tavasz-estben, mint széles vállú vándorlegények. A
folyó hidegen, idegenkedve ment medrében és elbujni látszott a partokon
leskelődő lámpások előtt, – a Margitszigetnél kezdődik már a másvilág,
ahová komolyan és megfontoltan kell megérkezni.
Alvinci olyan hidegnek érezte a szívét, mintha jeges hallotti-kezek
szorongatnák, könnyedén elszédül, «mindig gondoltam, hogy tavaszkor
halok meg, mint az apám és anyám is Sárosvármegyében», – mormogta a
szakállába és haldokló nemes lovagként emelte meg a kalapját és
bólintott a fejével egy szikár öreg asszonyságnak, aki újdonsült pesti
lakos korában a hercegprimásnak bemutatta és barátságába ajánlotta.
Az öreg hölgy tétovázva nézett a bandukoló Alvinci Eduárd után. Talán
meg akarta szólítani s megkérdezni, hogy van, mit csinált azóta?… De
hisz harminc év óta nem beszéltek egymással.
Madame Louise fehér háziruhában fogadta a vendégét és a télikabátot
lesegítette róla, a karosszéket előretolta, felső világítást rendezett
és csendben, anyáskodva dohogott:
– Mindig mondtam, hogy nem uraknak való a séta. A szegény ember
sétáljon, akinek nincs egyéb mulatsága. Takova gróf sohasem sétált, a
boldog emlékezetű velszi herceg is beteg volt a vadászat után. Bizonyos
korban az embernek nyugodtan kell már ülnie a karosszékben, eljön a
borbély, gondosan kiválogatja a nagyon fehér szálakat a szakállból, csak
akkor fecseg, ha kérdezik; közel lépnek a nők és megsimogatják az
embert, ha erre engedelmet kapnak, nem szabad nekik sem vígnak, sem
szomorúnak lenni, sem a lábukat, sem a kezüket mutogatni, karbafont
kézzel ülni, mint a nőneveldében és legfeljebb a hajukat bodoríthatják,
mert az nem árt senkinek…
Amíg így beszélt a jóságos madame régi barátjához, Alvinci Eduárd azt
érezte, hogy meghalt.
– Talán az emésztése sincs rendben, nagy jó uram, attól szoktak lenni a
zavarok – folytatta a madame.
Alvinci mozdulatlanul, mint egy halott keleti fejedelem ült helyén,
akinek elmulását titkolják a birodalom népei előtt.
És ekkor az ajtó kinyílott és egy bébé-kalapos, rózsaszínű, fodros
kisasszonyka surrant be a szobába. Az álla hegyes és kíváncsi, az orra
ábrándos, mint égbe néző szeme… Keresztülsietett a perzsaszőnyegen és a
szőnyeg virágait nem taposta lába. A csipkés napernyőjével köszönt a
halottnak és nyomtalanul eltünt a falban, a nagy álló óra mögé lépve.
– Egy! – mondta valamely láthatatlan helyről a madame.
Strucctollas, előkelősködő, feszes feketeruhás dáma sietett be, mintha a
színpadra lépne, ahol már várja házikójában a súgó és int felé kezével.
– Kettő, – hangzik és a strucctollak elvonulnak a falban.
Gyujtogató szemű, érzékiségét nem titkoló menyecske, mozgékony orrú,
setéthajú lobban fel a setétségben, piros kalapja, mint a gyufa lángja,
a keztyűjén át perzsel az ujja és a cipő sarkának állása: mintha férfiak
homlokára tenné a lábát, amíg kancsalító szemével a mellkasban dobogó,
vergődő szívet figyeli…
– Három, – szólalt meg a túlvilági hang és az álló óra, mint egy
gyümölcsfának a törzse, elrejtette maga mögött a szevillai táncosnőt is.
Aztán kopófalka, hangtalan csaholással rontott el Alvinci lábai előtt,
piros frakkos lovasok nyargaltak tova dobogás nélküli paripákon, a róka
tán a Váci-utcába futott és e kísértet-csapat most tovább üldözi? A
társaság mögött, az emlékezés lengőfátyolával kalapkáján lovasnő
nyargal, aki leszökken a nyeregből a halott látására, közeledik hozzá,
mint egy szegény vándorlóhoz az út mentén, de aztán felismeri és
bánatosan, lassan elfordítja az arcát… Alvinci utána akar nyulni a
kezével, de már ellobogott a fátyol.
Most halottakat visznek furcsa kis kocsikon, kék kötényes, inges
gyerkőcök tologatják a szekérkéket, versengnek egymással a
kocsitolásban. Mikor a targoncák Alvinci elé érnek, a koporsók fedele
felpattan és ábrándosan feküsznek a halott nők, szőke és barna hajuk a
vállukra van fektetve, a kezük imára kulcsolva, a lábukon atlasz-cipő és
a fehér ruhájukon zöld repkény.
A gyerkőcök egy szempillantás alatt tovább gurítják a kis kocsikat és
vörösre főtt tengeri rákok, furcsa halak és csigák ragadnak a gyermekek
sarkába.
Öreg, boldogtalan külsejű apák jönnek be az ajtón és botjukra
támaszkodva ballagnak, mint a nyugalmazott hivatalnokok, lehajtott fejű
anyák lépkednek, szabályosan, mint a percmutató.
Most ő jön… Még nem is látja, de már érzi a közeledését, szinte a
lépésnek a kopogását is hallja, mint a rab börtönében menyasszonya
lépteit.
Bús nő, hervatag virág, – «hervadt egyetlen rózsám», – susogja a
halottnak a szája, – gyengéden őszülő haja, mint a gond a beteg
gyermekekért, a rongyos cipőcskékért, foltozni való ingecskékért; a
szeme nyugodt, elcsendesedett tükörű, mint a tóé, amelynek környékén nem
járnak emberek; a keze kicsiny, dolgos, ráncos, mintha mindig
hamupogácsát tartana a tenyerében vándorútra menő kis fia részére és az
ajka hidegvíz-illatú, mintha érzelgősség nélkül, megnyugvással mesélné a
gyermekeknek esténkint, hogy: «apátok volt a legszebb férfi
Magyarországon»…
– Hitvesem, Leonám! – mondja a halott.
Alvinci talpraállott, a szobában sötétség volt, a távolban, egy messzi
utcában egyhangúan gurult a postakocsi és a szél, a nyitott ablakon át
olykor idáig ragadta a postakocsis kürtjének hangját.
Télikabátjába burkolózott és a kalapját szemére húzta:
– Elrontottam a gyomromat – gondolta keserűséggel. – A lazac mostanában
már nem élvezhető.