Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a
vén Duna partjain és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti
korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló
vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a vidékies csöndben
áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz
és Buda egy anyától születtek.
Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy
tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek
szokták. A vonat hajnalban érkezett és Rákoson, a koraőszi levegőben már
érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a
zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a
Kerepesi-úton és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat,
hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök
olykor megszólalt, mint egy régi német városkában és a Váci utcát sör-
és virstliszaggal látta el a régi Korona-vendéglő. Az «Uhr»-ban régimódi
ruházatú boltosok üldögéltek esténkint és a Párisi-utcában
hatvanesztendős masamód-kisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily
vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb
hölgy.
Sneider Fáni az egykori Kalap-utcában lakott és reggeltőlestig a
tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely
ablakában a párisi viaszfigurának, – «párisi szőke», mondták egykor a
műértők a vörhenyeges hajra, – arca fehér és piros és szeme olyan kék,
mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem: szerelmem, nagyvilági ismerősöm,
pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt,
amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való
kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízihúzója úgy nyikorgott,
mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A
bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és
horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy
régi óra zenélt az ebédlőben és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve
Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába
ékelt tükröt tartott a kezében és szerelmes volt egy fehérköpenyeges
tisztbe, aki Milanóban feküdt. A könyvek és a regények a huszas és
harmincas esztendőket – a mult században – már régen letárgyalták, de
húsz év előtt a Kalap-utcában még biztosan föl lehetett találni egyes
öreg gavallérokon a Napoleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel
később járnának az órák és Sneider kisasszony elmerengve nézett a
szemembe.
– Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?
Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos
szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és
Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak
neveztek, jönnek látogatóba; délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és
bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak
néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott
gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider
kisasszony a toálettel elkészült. Mindig porcellán volt az arca, aprókat
lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott és azt a rövid
negyedórácskát, amely a petróleum-lámpás felgyújtásának idejét a
délutánban a nappaltól áthidalta, épen úgy csókolódzással és
kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való
elhelyezésével töltötte, mint a mult század elején minden valamire való
kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.
Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori
Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a
pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály és a
görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól, a
délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az
utcákon – a girbe-gurbákon – litániáról ballagnak haza a kifli-formájú
öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak, – az ablakok
vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az üvegre ragasztott
színes rajzok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis
vadászkastély áll valahol és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a
vadászkürt… Régi német városkában külföldre marsirozik a század, a banda
szól, a katonák kabátja fehér és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt…
Vagy tavaszi majális van és gyöngyvirág szaga van az erdőnek, a lövészek
valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar
fáradhatatlanul fujja a Klapka-indulót.
Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt és Henryval egy
kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger
kéklik.
Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben és Podmaniczky
Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje jelentette a nagyvilági
látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket
zörgetett a szél és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy
előpenderül valamely utcasarkon, – mintha a híres jegyző óta mitsem
változott volna a város. A belvárosi patricius-családok tüntetőleg
ragaszkodtak németségükhöz, a magyar ujságokat csak a jogászok olvasták
a kávéházban, majd lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa,
szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett
ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szücs
párti volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein. A merőben
érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan,
soványan állongtak a mai paloták, egy cipésznek volt a legszebb
kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek
az ősapjai jártak itt csizmában és magyar nadrágban; a
Koronaherceg-utcában harminc forint volt a legdrágább kalap és az öreg
Kleh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.
Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat
betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a
csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi
iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a
tetőn és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek – s
évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.
Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már
alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik
mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát,
elmultak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, – az ügyvédek
és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba,
értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken
már amúgy is tönkrement új pestieket, – a rossz nők, akik a vidéki
plébánost az ablakukba ültették csibukozni, – éjjeli kávéházak
veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint
gyakorolta a «parasztfogdosást» a játékos asztalnál, a mulatóhely
pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve – megöregedtek,
elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma
sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát
gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli
váci-utcai gavallér manapság!
Először a körútakon kezdték, – ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a
kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó és a legelső Amerikát
járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!
Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a
várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket és a város
egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos
szokások honosodnak az angol-szász divattal, a lóversenyezés sportja az
öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és
billiárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovas-csapat éles
trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő
huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már
kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.
A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani-utca sarkán
életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalembere után
egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú
fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet
előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos
akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak
szükségeltetnek. Az ifjú bízva-bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű
utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya,
érdeklődésnélküli életükből. Párisi kirakatok támadnak addig néptelen
utcákon és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között.
Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig
vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter
többé nem mer éjjel kiállani a ragyogó lámpák alatt és a
kakaskukorékolás helyett a sport-csapat kapitányának éles füttye kelti
fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Edison filmjein
berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok
jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz
lépésnyire ring az oceánon. A Pacific-vonat gőzösei rohannak, majd a
Niagara zuhog. A tíz éves fiú egy este megjárta az oceánt. Kár, hogy
ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító
színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti
ízlést.
Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma
mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penész-szagú városából, ahol
legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a
mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság
városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos akarata és
serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmult
évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé és
éjszaka mintha temettek volna, – végtelen sora a temető-kocsiknak hordta
ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák
és szokások tetemeit.
Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja
a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában, – az
asszonyok szemében napkeleti sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból
francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak,
mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről – a szívek és
elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájánál.
A szívek itt oly szomorúak!