Türelmetlenül várták Schönbrunnban az újabb híreket. Türelmetlenül
várták Bécsben is. Mária Lujza soká sírt bezárkózva szobájába, miután
hírül adták neki férje szökését.
A kongresszuson most tárgyalták az ő ügyét, hogy megkapja-e a maga és
fia számára örökös birtokul Pármát és Piacenzát? Annyit reménykedett és
egyszerre kockán van megint minden. A zsebkendőjét rágta, a ruháját
tépte, aztán a Burgba hajtatott a lieber Papahoz.
Ferenc császár megveregette arcát, megcsókolta, megsimogatta, de semmit
sem mondott.
Az utcán csoportosulás támadt kocsija körül, az emberek elégedetlenül
mormogtak a Napoleon címere, a francia libériák láttára.
Kétségbeesetten tért vissza az ex-császárné Schönbrunnba és aznap
kiirtott házából mindent, a mi Napoleonra emlékeztetett. Sárga-feketére
festették a hintók kerekeit és a Burgból hozatott ruhát inasai számára.
– Istenem! – sóhajtott Franciska.
– Lesz még máskép is – mondta Anatole.
– Csak a császárról jönne már hír – ismételte újra meg újra Montesquiou
grófné.
Öt napig vártak. Bécs megnyugodott, a nagyok tovább mulattak, a polgárok
tovább küzdöttek az élettel. Metternich bált adott és épen az ő bálján
jött meg a vészhír, hogy Napoleon Cannesnál partra szállt. Partra szállt
és a franciák tárt karokkal fogadják. A sok száz gyertya fénye egyszerre
aludt ki, a táncnak hirtelen vége szakadt. A szerelem, a mámor édes
álmából felébredt mindenki. „Háború!“ ezt a borzalmas szót suttogták az
utcán, a Grabenen, a kávéházakban, a nagy szalonok sarkában, mintha az
égő Moszkva lángjai világítanák meg ismét a rémületben eltorzult
arcokat.
És jöttek az újabb hírek. A császár Lyonban van, a császár Páris felé
vonul! XVIII. Lajos menekül! Napoleon ura ismét Franciaországnak!
Mária Lujza levelet kapott Napoleontól, a császár hívta őt, a császár
elfoglalta elvesztett trónját, a király elűzve, a nép lelkesedése
határtalan. Jöjjenek Párisba: – Csak te hiányzol nekem, ma bonne Louise,
te és a kis fiam!
A császárné megijedt, a Burgba szaladt ismét a lieber Papahoz, a lieber
Papa rosszkedvű volt. A bécsi nép pedig feketesárga kocsiját is
körülvette és megostromolta szidalmaival a Napoleon feleségét.
Még akkor is zokogott Mária Lujza, mikor a schönbrunni kastély
feljárójához ért hintója.
Alkonyodott, karos gyertyatartókkal kezükben álltak az inasok a lépcső
alján, francia udvari ruhákban ismét. Montesquiou grófné, Anatole,
Franciska, a kis Napoleon, a titkára Meneval, a komornák, felolvasónők,
egész udvara várta őt.
Mária Lujza leszállt kocsijáról és akkor ujjongva tört ki a lelkesedés:
– Éljen a császárné, éljen a császár, éljen Mária Lujza!
Anatole magasra emelte a kis Napoleont, aki teli torokból kiabálta:
– Vive mon papa, vive maman!
Mária Lujza megállt, mosolygott, örült az ünneplésnek. Asszony volt és
hiú, annyi keserűség után, ennyi odaadás meghatotta.
A kis fia feléje szaladt, kézen fogta:
– Úgy-e, megyünk Párisba, haza a papához? Úgy-e, most mindjárt megyünk?
Mária Lujza pedig csak állt és mosolygott, a sok melegség simogatta
lelkét, nagynak érezte magát, mint egyszer régen a francia trónon.
Percek teltek el így, mámorosan szép percek. Senki sem vette észre, hogy
Neipperg gróf kocsija befordul a schönbrunni kastély udvarára és a gróf
váratlanul, egyszerre ott állt a feljáró előtt.
Végig jártatta szemét a jeleneten, aztán nyugodtan, fölényesen meghajolt
a császárné előtt.
– Felség, én itt csak zavarok, amint látom. Búcsúzom is, felség… örökre
– tette hozzá és újabb meghajlás után távozott.
Mária Lujza megdöbbenve nézett utána, karjával gyámoltalanul kapott a
levegőbe, mintha támaszt keresne, aztán zsebkendőjét arcához szorítva,
eltűnt a lakosztályában.
– Most mi lesz, istenem, mi lesz? – kérdezte Franciska.
– Most a miénk egészen – felelte diadallal Montesquiou grófné.
– El kell készítenünk mindent az útra – mondta Anatole. – Holnap reggel
Bécsbe kell mennünk. Engedélyt kérünk az elmenetelre, anyámnak,
kegyednek, nekem. A császárnét és a kis fiút megszöktetjük, míg nem
gondol velünk a bécsi udvar, a kongresszus.
– Holnap Párisba megyünk – ismételgette a kis Napoleon és boldogan aludt
el.
Mária Lujza szobájában ült és sírt. Montebello hercegnő is bezárkózott,
haragudott ma mindenkire és a császárné tudta, hogy holnap jelentést
tesz Bécsben a történtekről. Elmond mindent a lieber Papanak, az egész
kongresszusnak, ha ugyan már eddig is el nem mondta Neipperg gróf.
Most vége mindennek, nem kapja meg olaszországi birtokait, semmit sem
kap és mehet vissza Napoleonhoz. Megborzongott a gondolatra. A
bizonytalanság érzése a leggyötrőbb volt rá nézve. Lusta természete az
egyforma, derűs nyugalmat szerette. A császárság bukásakor iszonyúan
szenvedett és most megint megpróbáltatások várjanak rá? Nem, nem, soha!
Éjféltájban Montesquiou grófné kopogott ajtaján, Mária Lujza
bebocsájtotta, este ugyan megtiltotta, hogy bárki is zavarja, de boldog
volt, hogy végre megszegik tilalmát.
– Olyan szerencsétlen vagyok, grófné – nyögte panaszosan.
A grófné mosolyogva nézte:
– Felséged szerencsétlen, mikor egy egész ország lelkesedve várja?
– Én nem akarok Párisba menni, nekem nem kell Franciaország, nem kell,
nem kell…
Úgy ismételgette, mint egy makacs gyermek.
– Felséged úgy fog cselekedni, amint jónak látja. De talán mégis meg
kellene gondolnunk, hogy mi lesz akkor, ha más kibúvó nem maradna, mint
visszatérnie a császárhoz.
Mária Lujza letörölte könnyeit és határozottan válaszolt:
– Visszavonhatatlanul, szentül elhatároztam, hogy sohasem térek vissza a
császárhoz.
A grófné mosolygott, biztos volt a dolgában, Neipperg gróf elment,
haragosan távozott, Mária Lujza az övék, csak gyorsan kell cselekedniök.
Lefektette síró úrnőjét és mellette maradt, míg elaludt, szipogva
álmában, mint egy meggyötört, megkínzott kis gyerek. A grófné hosszan
nézte őt és haragosan gondolta el, hogy ez a szőke, puha, illatos kis
nő, mennyire nem érdemli meg a nagyot, a szépet, melyre az élet
kiszemelte.
De mit is várnak tőle, mit remélnek a franciák egy
Habsburg-főhercegnőtől? Ez a semmitmondó, üres kis teremtés legfeljebb
családjához tud ragaszkodni, nagy eszmék nem férnek meg alacsony, széles
homloka mögött és szétálló kék szemét Neipperg grófért sírta vörösre,
utána való szerelmes bánkódásában.
A grófné nem szerette, lenézte úrnőjét és egy pillanatig arra gondolt,
hogy talán jobb lenne itthagyni őt sírni, szipogni, sóhajtozni és
elvinni a kis Napoleont egyedül. De a császár érdeke mást parancsol, a
császár Lujzáját várja és ő el fogja vinni hozzá mindenáron.
A grófné kisurrant a szobából.
– Nos, mit mondott? – kérdezte Franciska, aki izgatottan, dobogó szívvel
várt reá.
– Semmit, azaz nem is tudom, mindegy, Neipperg gróf nem áll utunkban,
Bécstől fél, holnap egész bizonyosan indulunk, legyen nyugodt,
gyermekem. Menjen, pihenjen keveset, nagy dolgok várnak reánk.
– Jó éjszakát, grófné!
A grófné karjába zárta a leányt:
– Aludjék jól, Franciskám.
– Istenem, ki tud most aludni? – Franciska becsomagolta utazótáskáját,
legszükségesebb holmiját gyömöszölte csak bele és a „Járj szerencsésen“
felírás szépen kitömve domborodott szobája sarkában.
A hajnal útrakészen találta barna ruhájában, a bársonymellényke alatt
pedig ott rejtőzött a Napoleon képe, meg a vörös daru. Épen úgy állt
türelmetlenül szobája ablakában, mint néhány hónapja alkonyatkor, mikor
Jósikát várta, hogy elhagyja vele örökre otthonát. Milyen nagy izgalom
volt az akkor és milyen semmi ma már, mennyi esemény választja el életét
attól az alkonyattól. És mégis, ami eddig történt, az mind csekély és
semmitmondó. Mit jelent most már csalódása a nagy világban, mit jelent
szerelmi kalandja, mit a cár, Metternich és Schönbrunn, mikor holnap
indul, meglátni Napoleont? Beszélni fog vele, hallani fogja hangját, egy
köszönő kézszorítást is kap talán, amiért segített visszavinni hozzá a
feleségét és kis fiát. Igen, ő a császár karjába vezeti Mária Lujzát, ha
bele is pusztul az önfeláldozásba.
– A világtörténelemnek vagyunk most segédei – mondta Anatole – és azért
meghalni is érdemes.
Ez tetszett Franciskának, boldognak érezte magát, hiszen csupa élemény
volt körülötte minden, merész tettek és nagy szavak.
Reggel Bécsbe ment Anatole-lal, hogy előkészítsen mindent az útra.
Szüksége volt rá mindenkinek, a grófné reszkető izgalmában alig bírt
cselekedni, Anatolenak vigyáznia kellett és Franciskára bízott minden
szót, minden rendelkezést. Déltájban tértek vissza.
Kopogtattak Montesquiou grófné ajtaján.
– Ki az? – kérdezte a grófné.
– Franciska, Anatole.
Óvatosan nyitott nekik ajtót a grófné:
– Isten hozott, gyerekek. Mi újság?
– Minden rendben van, anyám. Hát itt mi történt?
– Semmi, fiam. A császárné egész délelőtt egyedül volt. Nem fogadott
senkit. Kétségbe van esve, Neipperg gróf elhagyta, Montebello hercegnő
haragszik és a hercegnő kedélyhangulatának mindig nagy befolyása volt a
Mária Lujzáéra. Kétségbeesését kell kihasználnunk, a kis Napoleont
útrakészen visszük elébe és választania kell fia és Bécs között. Az
egész ház a pártunkon van, itt nem állja utunkat senki sem, de ma
okvetlen mennünk kell, míg Bécs nem gyanakszik.
– Hátha máris gyanakszanak? – kérdezte ijedten Franciska. Ő a legjobban
félt, mert ő saját sorsáért küzdött. Elhitette ugyan magával, hogy amit
tesz, merő önfeláldozás, de tulajdonképen úgy érezte, hogy minden csak
érte történik.
A grófné türelmetlenül nézett fel írásairól, melyeket rendezgetett:
– Istenem, gyermekem, hogy kérdezhet ilyesmit? Az ember az életben vagy
nyer, vagy veszít, de a szerencsejátékhoz mindig azzal a reménnyel ülünk
le, hogy nyerni fogunk. Ezt jegyezze meg magának, a sors is csak
kockajáték, Franciska. Készen van az útra?
– Készen, grófné.
– Akkor jó! Most majd bezárjuk a hercegnő lakosztályát, a kulcs nálam
van, ő ma nem mozdul ki onnan, aztán megyek a császárnéhoz. Legyen
kéznél, Franciska, mert segítenie kell csomagolni Őfelsége holmiját.
Tehát szerencse fel, a kockát elvetjük és…
– Nyerünk – mondta Anatole.
– Reménylem, fiam, mert tétünk nagyon magas.
– Az életünk, anyám.
Néma, aggódással teli percek, Anatole a Franciska kezét fogta, úgy
álltak egymás mellett szótlanul. Megkínozta őket már a sok izgalom, az
álmatlan éjjel. Kimerült testük, lelkük, csak nagy reménységük élt
bennük, az volt az erő, amely lábon tartotta, amely élni, cselekedni
késztette. A szemük égett, az ajkuk remegett és mosolyogva fogadtak
volna egy földrengést is.
A grófné lezárta a hercegnő lakosztályát, a kulcsot zsebébe rejtette,
aztán halkan nyitott be a császárné előszobájába. Egy-két lépést tett
előre, szétnézett, hogy nincs-e ott senki, aki bejelentse? A szoba üres
volt, a grófné a következő ajtó felé tartott és akkor halk zizzenés
riasztotta fel. Selyemsuhogás volt, de nem az ő ruhájának hangja, rajta
kívül még valakinek az uszálya játszott a padlón.
Körültekintett, az ablakfüggöny mozdult és Montebello hercegnő állt
előtte gúnyos nevetéssel:
– Bocsánat, grófné, Őfelsége senkit sem fogad.
– A kis Napoleon őfelségétől jövök – suttogta sápadtan a grófné.
– Szíveskedjék várni. Neipperg gróf van Őfelségénél, fontos dologról
tárgyalnak.
– Neipperg gróf?…
– Valóban ő. Miért csudálkozik úgy grófné, és miért van úgy megrémülve?
Várjon, hozatok egy pohár vizet. Üljön le addig is.
Montesquiou grófné megkínzott szegény szívére szorította kezét, aztán
büszkén, nyugodtan felelt:
– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Egy fél óra mulva visszatérek.
– Sajnálom, grófné, itt kell maradnia. Épen hivatni akartam. Parancsom
van, felsőbb parancsom.
– Akkor természetesen maradok.
A grófné egy székre roskadt, attól félt, hogy elájul. Szeme a hercegnő
ruhájának sárga selymére tapadt, melyen aranyosan játszottak a téli nap
sugarai. Minden, de minden elveszett. Halántékán apró, hideg
izzadságcseppek gyöngyöztek, a sárga ruháról vörös karikák táncoltak
feléje… most, most leesik a székről, elterül a padlón és nem fog tudni
többé semmiről. Hirtelen összeszedte minden akaraterejét, szédülő fejét
hátra hajtotta egy pillanatra, néhányszor mély lélekzetet vett, aztán
összefonva ölében kezét, várta, hogy rászakadjon mindaz a szomorúság,
amit a sors még tartogat számára.
Neipperg gróf levelet diktált Mária Lujzának és a kisírt szemű császárné
engedelmesen írta úgy, amint a gróf kívánta:
„Drága jó atyám, ebben a pillanatban, amikor egy újabb krízis fenyegeti
Európa nyugalmát és mikor engem is újabb csapás szorongat, amelynek
felhői fenyegetőleg gyülekeznek fejem felett, nem találhatok biztosabb
menedéket és jótékonyabb védelmet, mint azt, melyet magam és fiam
számára atyai gyengédségétől kérek. A legjobb apa karjába menekülök
azzal együtt, aki ezen a világon legközelebb áll szívemhez. Az ön
kezébe, az ön atyai védelmébe teszem le sorsomat, nem helyezhetném
magasztosabb vezetés alá, tudom. Nem ismerek más akaratot, mint az önét.
Legyen oly kegyes és irányítsa a nehéz pillanatban gyengéd
gondoskodással lépteimet. Határtalan alázatosság legyen első hódoló jele
hálámnak és mély ragaszkodásomnak, melyek után tisztelettel eltelve,
maradok jó atyámnak engedelmes leánya,
_Mária Lujza._“
A császárné letette tollát és aggódó kék szemét a gróf arcára szegezte.
– Ha felséged valamit változtatni óhajtana a levélen, úgy csak
kegyeskedjék nyugodtan eleget tenni óhajának – mondta a gróf hidegen.
– Oh nem, köszönöm, nagyon szép levél. A lieber Papa meg lesz elégedve,
azt hiszem.
– Nagyon boldog vagyok, hogy felséged egyetért velem.
– Istenem, én… hogyne értenék egyet… Mondja, haragszik?
Halk, aggódó kérdés volt.
Neipperg gróf finoman elmosolyodott, tartásának ridegsége is megenyhült
kissé és mély, ellenállhatatlanul rezgő hangján mondta:
– Én? Hogy mernék én haragudni felségedre? Felségednek alázatos, hű
lovagja vagyok. Azt hiszem, az, hogy ma eljöttem ismét felségedhez,
végtelen ragaszkodásomnak, tiszteletemnek biztos jele.
– Köszönöm – susogta Mária Lujza.
– Nincs mit köszönnie felségednek, amit felségedért teszek, azt magamért
teszem, mert a boldogságot jelenti számomra.
– Tegnap miért hagyott itt?
A gróf hódolattal csókolta meg a feléje nyújtott gödrös, fehér, kis
kezet, ez a csók válasz volt a duzzogó kérdésre, melyre nem felelhetett,
mert nem mondhatta meg úrnőjének, hogy távozásával bánatot akart okozni
neki és biztos megbánást.
– Annyit sírtam az éjjel, – csicseregte Mária Lujza – egész vörös lett a
szemem, még most is vörös és az orrom is vörös. De most már minden jó.
Montesquiou grófné bejött hozzám és…
Hirtelen elhallgatott, elpirult, eszébe jutott, hogy ha most elárulja a
grófnét, vesztét okozza neki.
– Milyen jó szíve van felségednek – jegyezte meg elismeréssel a gróf. –
De nem kell a grófnét féltenie, nem lesz semmi bántódása. Azonban, azt
hiszem, most már felségednek sem lesz az ellen kifogása, ha az összes
franciák elhagyják udvarát és a kis herceg nevelését is másra bízzuk.
Mária Lujza elsápadt, maga is megijedt a grófné eltávolításától, a
grófné úgy szerette a Napoleon szőke kis fiát és határtalanul jó volt
hozzá:
– Szegény grófné, úgy sajnálom őt, – rebegte könnyes szemmel – de legyen
minden úgy, amint a lieber Papa jónak látja, amint ön akarja.
A császár engedelmes leánya, egy odaadó szerelmes nő nézett könnyes
szemmel a grófra. Nyert ügyük volt!
– Úgy-e, sohasem hagy el engem? – kérdezte halkan, gyengéden Mária
Lujza.
– Soha, amíg felséged is úgy akarja.
A Napoleon felesége felállt, a gróf nyaka köré fonta karját, vállára
hajtotta ostoba, bodros, szőke fejecskéjét és szerelmesen suttogta:
– Nincs is nekem senkim e világon, csak ön egyedül.
– Felség!
Neipperg gróf magához szorította a szép, puha asszonyt és megcsókolta
forrón, hosszan.
Montesquiou grófné soká várt, de nem vette észre a percek mulását, hely,
idő és cselekmények összefolytak egy nagy, tompa kétségbeesésbe.
Végre megjelent a küszöbön Neipperg gróf és meghajolt Montebello
hercegnő felé:
– Kérem, hercegnő, Őfelsége szeretne beszélni kegyeddel.
A sárga selyemruha eltűnt a szomszéd szobában és a gróf áldozatához
lépett:
– Grófné, néhány szavam volna kegyedhez! Vezessem szobájába?
– Nem, köszönöm, meghallgathatom itt is.
– Félek, súlyosan fogja érinteni kegyedet, grófné.
– Engem már nem érinthet súlyosan semmi.
– Az sem, ha a fiáról van szó?
A grófné felállt, az arca még haloványabb lett, szinte eltorzult a
rémülettől:
– A fiam? Mit akarnak tenni a fiammal?
Szóval bűnösebb, mint hittem, gondolta a gróf, de arcán nem látszott
meg, hogy egyáltalán gondol valamit, nyugodt maradt, hidegen és
udvariasan szólt:
– Kedves fiának nem történik semmi bántódása. Amint értesültem, ma
engedélyt kért a rendőrségtől, hogy elhagyhassa Bécset, nos, mi csak azt
kívánjuk, hogy még ma csakugyan távozzék, úgy amint maga is óhajtotta.
Most pedig kérem, grófné, kegyedhez is volna egy kérésem: Ferenc császár
Őfelsége nagyon óhajtaná látni kis unokáját, miután azonban Őfelségét
makacs náthája meggátolja abban, hogy kijöjjön Schönbrunnba, a kis
Ferenc herceget szeretném elvinni hozzá. Előreláthatólag a kis herceg
hosszabb ideig fog a Burgban tartózkodni, azért szíveskedjék intézkedni,
hogy erre való tekintettel csomagoljanak számára. Kegyedet, grófné, nem
fogjuk zaklatni, nem kell elkísérnie a herceget, ha pedig esetleg
honvágya volna Páris után, a császár Őfelsége nem fog akadályt gördíteni
az elé, hogy viszontláthassa szeretett hazáját.
– Köszönöm Őfelsége határtalan kegyességét – felelte gúnyosan a grófné,
büszkeségének épségben maradt utolsó foszlányával. – Engedelmével, gróf,
most távozom, hogy eleget tegyek a császár óhajának.
Bólintott és elhagyta a szobát, végtelen bánatával, amely ezek között a
halványzöld selyem falak között szakadt szegény, meggyötört szívére.
Elvették tőle a kis Napoleont, elvették tőle, az apjától és
Franciaországtól örökre.