Mennyi vágy és mind hiába, mennyi kívánság és mind haszontalan, gondolta
sokszor Franciska, mikor a csillagokat nézte, az olvadó havat, a sáros
utakat, a schönbrunni park kopasz fáit és várta a tavaszt, amely az idén
nem akart jönni sehogy sem. Kemény tél volt, hosszú, hideg, havas;
március elején újra havazott és nem sütött a nap kikeletet igérőn,
melegen, egyszer sem még.
Franciska minden reggel azzal a reménységgel kelt fel, hogy ma majd
biztosan egyszerre pattan ki minden rügy, minden bimbó, a sok gyenge
levél, minden virág. A bársonyosra simult gyep között pedig kinyílnak a
tavaszi kikericsek, aranyosan sárgán. Türelmetlen lett lassan a
természet nevében, mert nem tudja kifejteni pompáját, lekésik, elmarad,
és elveszít sokat a rövid szép nyár csudáiból. Franciska még mindig
várt, tépelődött, játszott a gondolatokkal, kergette színes ábrándjait,
sokszor hajnalig.
Beauharnais Eugén eltűnt életéből, egy égő pont maradt, az egyetlen élő
valami multjában, egy piros rózsa, amely már kinyilt, de szép maradt,
nem hervadt el, nem hullatta le szirmait és épen azért volt olyan vonzón
gyönyörű. Elhitette magával, hogy szerette a herceget, hogy elvesztette
és hogy ez a veszteség nagyon fájdalmas. Emlékre volt szüksége és ő
megteremtette magának az emléket. Bűbájosan kiszínezte, hogy legyen mit
megsiratnia magányos órák csendjében.
Sok nyugtalanság volt a levegőben, türelmetlenek lettek az emberek.
Valaminek történnie kell! A béke nem lehet rosszabb mint a háború, pedig
ez a zajos mulatságokkal, muzsikaszóval teli béke keservesebb volt a
küzdelmes esztendőknél. Keservesebb volt Bécsre, egész Ausztriára és a
kulcslyukon át leselkedő szegény Magyarországra is. Az elégedetlenség
nőttön-nőtt, Magyarországról szó sem esett a tárgyalásokon, a főurak az
udvar körében mulattak, és itthon reménykedve olvasták a polgárok a
Magyar Kurir jól megcenzurázott híreit. Hát mi sohasem kapunk semmit?
Igen, ha végleg összekülönbözik Metternich a porosz-orosz diplomatákkal
és háború lesz, akkor ismét észreveszi Ferenc császár a szegény,
kihasznált országot, akkor jönnek az ígéretek, az egyetlen ajándék,
melyet valaha kaptunk Ausztriától. Az emberek halkan kérdezgették, ha
találkoztak: Hát sohasem lesz vége a kongresszusnak? Suttogva
tárgyalták, sötét arccal és a rendőrség megkétszerezte figyelmét.
Valaminek történnie kell. És történt valami, jött valaki, akit nem
vártak, akit senki sem várt, vagy csak egynéhányan, de azok annál
forróbb óhajtással.
Március 6-án, alkonyatkor, egy fiatalember érkezett a schönbrunni
kastélyba. A rendőrség tudtával jött, Montesquiou Anatole, az anyját
akarta meglátogatni, akit rég nem látott.
Megilletődve ölelte magához a grófné egyetlen gyermekét:
– Anatole!
Anatole megcsókolta édesanyja arcát, haját, szép fehér kezét és halkan
mondta:
– Híreket hoztam, anyám, Napoleon elhagyta Elba szigetét.
A fehérhajú hölgy megrendülve kapaszkodott fia vállába, hirtelen érte az
öröm, az öröm, melyről nem tudta még, hogy nem lesz-e egy gyorsvégű
tragédia, vagy nem az-e is már ezóta?
– Mon dieu! – suttogta.
– Igen, anyám, még kevesen tudják, csak…
– Csitt, – szólt a grófné, összeszedve egész akaraterejét – majd később
beszélünk róla, fiam, este, ha mindenki alszik.
A fiatalember türelmetlenül ráncolta össze homlokát, de a grófné
szelíden simogatta meg büszke fejét és Anatolenak várnia kellett.
Jelentkezett Mária Lujzánál, megcsókolta kegyesen feléje nyújtott gödrös
kezecskéjét, játszott a kis Napoleonnal, megismerkedett Franciskával,
beszélt neki császárjáról, de mindezt türelmetlenül, mintha drága,
értékes perceket vesztegetne el. Végre este lett.
Anatole az anyja lábánál ült, Franciska helyén és mesélt. Izgatottan,
szaggatott mondatokban. Merész reményekről beszélt inkább, mint
tényekről. Még maga is oly keveset tudott, de ezzel a kevéssel is
sietett ide, mert ha minden úgy lesz, mint óhajtva várják, a
császárnénak és a kis Napoleonnak azonnal indulniuk kell Párisba. Hiszen
ezóta talán már Napoleon ki is kötött a francia partokon.
– És Bécsben még semmit sem tudnak? – kérdezte a grófné.
– Mikor délután érkeztem, még nem sejtettek semmit, mert akkor nem
bocsájtottak volna engem hozzád. Pedig ezt a hírt, ezt a megváltó hírt
én akartam neked először elmondani, jó anyám.
A grófné folyton a fia fejét simogatta:
– Mikor hagyta el a császár Elba szigetét?
– Február 24-én és én azonnal útra keltem hozzád.
– Vajjon mi történt vele azóta?
Anatole szeme ragyogott, úgy hitt Napoleonban, mint ahogy lelkes
fiatalemberek hisznek első, egyetlen, férfi eszményükben.
– Ne féltsd őt, anyám. Párisban várják! Ha partra száll, egész
Franciaország szíve feléje dobban. Hortense királyné a feje a titkos
szövetségnek és ujjongva fogja őt fogadni mindenki. Napoleon visszajön!
A császár visszajön! Örülj hát, anyám!
– Jó fiam, kedves jó fiam, én egyelőre még nagyon aggódom.
– Hát nem vagy boldog?
– Boldog leszek, ha minden úgy sikerül, amint kívánják. Amint én
óhajtom, amint te óhajtod… Vajjon Bécsben mikor fogják megtudni?
– Holnap, legkésőbb holnapután. Vagy talán tudják is már. Az angolok
26-án észrevették szökését. A francia határon ért utól ez a hír. Oh be
szeretném, ha én mondhatnám meg nekik, Metternichnek, a cárnak, Ferenc
császárnak. Most, most rögtön elrohanni és közéjük dobni a bombát, aztán
nem bánom, meghalni. Jer anyám, menjünk, mondjuk el nekik, kiáltsuk ki
egész Bécsben:
– Napoleon visszajött!
– Csitt, Anatole, az istenért csendesen, az egész ház ellenségünk. Ha
itt akarunk maradni, míg ütött a nagy óra, hallgatnunk kell. Nagyon
vigyáznak itt ránk, édes fiam. Nincs barátunk, egyetlen barátunk sincs…
A grófné hirtelen elhallgatott, finom mosoly játszott az ajka körül és
gyengéden mondta:
– Azaz egy barátunk mégis van! Várj fiam!
Felállt, szürke selyemruhája zizegett a folyosón és néhány perc mulva
visszatért Franciskával, vállára tette kezét és a szemébe nézett
hosszan:
– Franciska, Napoleon megszökött Elba szigetéről.
Franciska remegni kezdett, sírt és kacagott, felszabadult minden érzése,
csupa ujjongás lett egész lénye. A hőse, a szerelme hatalmas lesz ismét
és bámulhatja, szeretheti Napoleont, mint régen. A tettek ideje
elérkezett.
– Jöjjön gyermekem, üljön ide hozzánk – szólt a grófné.
Most már hárman ültek a tűz körül a kis szobában, melybe beköltözött egy
ország reménysége és beszéltek örömükről, aggódásukról, a nagy jövőről.
– Vajjon tudják-e már Bécsben? – kérdezte újra meg újra Anatole.
– Menjünk a városba és nézzünk szét – ajánlotta Franciska.
– Majd holnap reggel – mondta a grófné.
Anatole türelmetlenül ugrott fel:
– Nem, nem, most, azonnal. Mademoiselle, úgy-e velem jön? Majd kegyed
kérdezősködik. Nekem vigyáznom kell, engem elfognak, mihelyt gyanut
keltek. Aztán ha együtt találjuk őket, társaságban, a fejedelmeket és
Metternichet, akkor megmondjuk nekik. Mi mondjuk meg, mielőtt mástól
megtudhatnák, hogy lássuk az arcukat, hogy… Úgy-e velem jön,
Mademoiselle?
A Franciska szeme fénylett:
– Jövök, hogyne jönnék.
– Akkor gyerünk, siessünk. Jó éjt, anyám.
A grófné még alig tért magához és a fiatalok már nem voltak ott.
– Anatole, Franciska – szólott aggódva, de ők nem hallották, lihegve
rohantak Bécs felé, gyalog, a hideg éjszakában. Nagy sötét köpenyben
Franciska, a Mária Lujza lakájának egyenruhájában Anatole.
Bejutottak a városba, óvatosan érdeklődtek. A vendéglőkben, kávéházakban
semmit sem tudhattak még, a National-Kaffeehausban, Krammernél, a
Katzenstegen Taroninál csendes volt minden. Vajjon a nagyok tudják-e
már? A Lothringer-sörházban hallották, hogy a cár Bagration hercegnőnél
van, Metternich Sagan Vilhelminánál.
– Schenkenstrasse 54. szám – mondta Franciska.
– Menjünk oda – könyörgött Anatole.
Franciska beleegyezett, mindenbe beleegyezett volna. Ünnep volt neki ez
az éjjel. Eseményekkel teli ismét, amint szerette, regényes, amilyenről
annyit álmodott, és a központjában ő állt, ő és Napoleon. Lehet-e ennél
szebb az élet? Annyi szenvedés után a Beauharnaisért átsírt éjszakák
után, a lemondás után, most megint mosolyogva hívja a sors. Még egyszer
belekapaszkodott a reménybe, még egyszer elhitte, hogy nagyra,
gyönyörűre van hivatva és bátran, elszántan kész lett volna meghalni is.
Kocsiba ültek és úgy vártak a hercegnők kapuja előtt. Éjfél lett, egy
óra. Zeneszó hangzott, a lefüggönyözött, világos ablakok mögött árnyak
mozogtak. Két órakor még senkisem távozott. Anatole izgalma
lecsillapult, Franciska elálmosodott és felváltva mondogatták, menjünk
már. De ha egyikük elsóhajtotta ezt az óhajt, a másik megvetéssel
utasította el: – Ha eddig vártunk, várjunk csak tovább. – És vártak!
Három órakor mozgás támadt a lépcsőházban. Kiugrottak a kocsiból és a
kapuhoz simulva vártak. A kettős lépcső benépesedett, a cár jött le
Bagration hercegnőtől, Metternich Sagan hercegnőtől és utánuk a vendégek
serege.
A lépcső alján megállt Metternich, hogy előre bocsássa a cárt, a cár is
megállt, hogy egy megvető pillantással végigmérje a kancellárt.
Sándor rendezte így, hogy együtt távozzanak, mert szerette az ízlése
szerint kiélezett jeleneteket, melyek hatalmának hízelegtek.
Metternich megkapta a lesujtó pillantást és a cár már menni készült,
mikor hirtelen, váratlanul egy sötét köpenyes, sötét fátyolos nő állt
elébük és hangosan, diadalmasan jelentette:
– Napoleon elhagyta Elba szigetét.
A gyertyák lobogva égtek a néger rabszolgák kezében, a vörös szőnyeges
lépcsőházban csend lett. Megdermedve állt meg mindenki egy pillanatra.
A cár Metternichre nézett, Metternich a cárra. Egyik sem kérdezte,
vajjon nem hazúg-e a hír? Mint mikor az alvó embereket álmukból riasztja
fel a vészkiáltás, hogy a ház ég fejük felett, nem kutatják igaz-e,
hanem kiugrálnak ágyaikból, összekapkodják kincseiket és menekülnek,
mert tűz van, tűz van. A leghalálosabb ellenségek segítik egymást, a
rossz szomszédok kibékülnek és… a cár egy lépést tett előre, aztán
biztos mozdulattal nyújtotta kezét Metternichnek és a kancellár mélyen
meghajolva szorította meg a szövetséges fejedelmi kezet.
– Ezt kár lett volna nem látnunk – jegyezte meg gúnyosan Anatole, míg
kézen fogva Franciskát, menekült vele kocsijukhoz.
– De ki volt a fiatal hölgy? – kérdezte magához térve a cár. – Ki volt?
Én mintha ismerném őt.
– Egy kis pártfogoltam – mondta Metternich. – Schönbrunnból jött, Mária
Lujza Őfelségének egy embere kísérte. Szép buzgóság a kicsike részéről,
de ha igaz a hír, már ezóta biztosan vár otthon engem is.
*
Másnap este nagy ünnepély volt az udvarnál. Ludovika császárné
némajátékot rendezett: „Psyché esküvője“, az volt a címe. A végén
megjelent az egész Olympos. A társaság legszebbjei ültek a felhők
között, mint Vénus, Diana, Minerva. A múzsák csoportosultak Apolló körül
és fiatal leányok táncoltak, színes fátyolszövetekbe burkolva,
virágfűzérek között, az istenek mulatságán.
A fejedelmek nyugodt mosollyal ültek az első sorban, lorgnonjukon át
vizsgálva a hölgyeket, a diplomaták lelkesedve tapsoltak, de mégis
valami érthetetlen nyugtalanság látszott rajtuk, egy titok gyötörte
őket, melyről nem beszéltek, de melyet mindnyájan tudtak már.
Metternich reggel kapta meg a hivatalos jelentést, hogy Napoleon, Európa
ura és foglya, elhagyta Elba szigetét. Firenzéből hozták a hírt, a
konferencián meg is beszélték már az államférfiak és az uralkodók, de
elhatározták, hogy egyelőre hallgatni fognak.
Azonban valaki megszegte a titoktartást mégis, mert már ott suttogták a
nagy újságot a színpadon, a kulisszák mögött, a nézőtéren. Hangosan nem
merte mondani senki sem, de sokan hallották, amint az orosz cár Ferenc
császár fülébe súgta:
– Személyem és háromszázezer főnyi hadseregem felséged rendelkezésére
áll.
Az emberek megborzongtak, de tovább ünnepelték a szereplőket és amint
felhangzott a zene, táncolni kezdett mindenki.
Jósika is ott táncolt, ő még semmit sem sejtett, egy orosz négyest
fejeztek be épen és helyére vezette táncosnőjét.
– Hogy mulatsz, öregem? – szólította meg Bethlen János a kis bárót.
– Pompásan – felelte Jósika. De amint vidáman körülnézett, hirtelen
megfogta barátja karját:
– Nézd, az emberek suttognak, csoportosulnak, vajjon mi történt?
– Különös – jegyezte meg a gróf is.
– Gyere, nézzünk szét – szólt ismét Jósika. – Talán valaki rosszul lett.
Lehet, a császárné. Igazán, nagy is itt a hőség. De nézd, a cár
Metternichchel beszél, akkor komoly dologról lehet szó, valami nagy,
váratlan eseményről.
– Ej, mit törjük rajta a fejünket – mondta Bethlen János. – Khevenmüller
grófné egyedül van. Szaladok szép Ninámhoz. Hát te, mit csinálsz?
– Várom, hogy ráhúzzák, aztán táncolok.
Ebben a percben egy tiszt szaladt el Jósika mellett.
– Tudod már a hírt? – kérdezte sietve.
– Semmit sem tudok.
– Napoleon megszökött és Franciaország felé vitorlázik.
– No, ez gonosz hír – jegyezte meg Jósika.
Kicsit elgondolkozott, aztán megkereste az ezredesét, báró Récseyt.
– Most mi lesz? – kérdezte és a szeme felragyogott – háború, úgy-e?
Az ezredes jót kacagott:
– Messze vagyunk még attól, fiam. Még azt sem tudjuk, merre veszi útját
a szökevény? Némelyek azt mondják Amerikának tart, mások azt, hogy
Olaszországnak. Nem igen hiszem magam sem, hogy francia földre merne
lépni, hallgasd csak kicsit, hogy mit beszélnek a nagyok.
Halkan közeledtek a diplomaták csoportjához, Talleyrand sápadtan, de
látszólag nyugodtan beszélt és mindenki hallhatta, amint megvetően
legyintve kezével, mondta:
– Sohasem tudja elérni Franciaországot. Az angol cirkálókat nem
kerülheti el, kellemetlen kis kalandja ezóta bizonyosan már be is
fejeződött. És ha partra szállna, az első fára kötik fel, mint lázadót,
én bízom a francia nép királyhűségében. Vive le roi!
– Hallod? – kérdezte Récsey.
– Hallom, – felelte Jósika – de ha szükség lesz rá, mi indulunk
legelébb, úgy-e?
– Valószínűleg, fiam.
– Akkor jó, egyelőre tehát nyugodtan tovább táncolhatunk.
Tovább táncoltak és a világtörténelem nemtője nem helyezte ujját
megbotránkozva a Talleyrand szájára, nem hallgattatta el, nem súgta
fülébe:
– Mit beszélsz olyan gőgösen, annyi bizalommal? A császár francia földön
van máris s míg te azt hiszed, hogy a hadsereg lelkesedve kiáltja: „Vive
le Roi“, azt ujjongják, azt ordítják régen: „Vive l’Empereur“.
Táncoljatok tovább, táncoljatok csak, Franciaországban kinyíltak mind az
ibolyák.