… Lehetnél, de nem vagy,
Hála istennek, nem – sőt idegen vagy,
Névtelen vagy – és alázatom is
Nevetlen s illanó s nem apai,
S ahogy a zene lángnyelvbe csap át
S terjed, szalad s sikoltva csattogat
És én odaadnám életem, ha most
Keskeny fejed két tenyerembe fogva
Mellemre vonhatnám és képemet
Füröszthetném hajadban s illatát
Tüdőszakadtig szíhatnám magamba:
Nem, leányt így sohasem néz apa
S apára sem néz így soha leány,
Hacsak nem ülnek szája szegletében
S loppal ki nem néznek pilláinak
Rácsa mögül Lótnak leányai!
A zene felharsan s én szememet
Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
Kutatom, bent, a csillaga mögött,
Belébocsátva tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a mélység fölé
Nyuló lajtorja tetején vigyázva
Szigonyos szemmel néz a tonhalász
A feketén s merően mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse titkukat.
Kilesem én is és hálóm felé
Csalom a szűzi rejtezés, a késztett
Távolba nézés s összeszoritott
Lyányajk mögé zárt minden titkokat.
A zene táncba surran s magad is
Megringasz ültödben és felriadva
Kigyódzol álltól térdig, futamos
Igéretben, melyről vésett írást ad
Kis kebeled kirajzolt vonala…
Ó drága írás! S drága csillogás,
Ahogy hiába fognád le tovább
Állad kapcsával zavart mosolyod
És ez kitör nedves szemedből és
Szétveti szádnak pirosát s közéből
Porcellánsorban kihasad fogad!
Ó drága, forró, koccanó fehérség,
Előttem száz emlékből ismerős,
Földrengésekből válltól vállig és
Homloktól homlokig! Ó karcsu száron
Megingó és hajlongó halovány
Asszonypalánták: némák, de hivók,
S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók,
Mint a gályáknak villám-kamarája,
Mely láthatatlan küldi szét az éjbe
S találomra a néma híradást,
Hogy valahol a tengeren hajó jár:
Érezze s lüktető bukdácsolását
Arrafelé vegye!… S én veszem is,
S fejek felett s kontyok s vállak felett
S elválasztó száz idegen felett:
Selyemdúló és csipkeszaggató
Szememet által és hozzád vetem,
Kimérni térdedet, hogy’ illenék
Köréje két karom s kimérni, hogy
Öledbe a fejem hogy’ illenék,
Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott,
Remegve, mint fészkében a madár…
Kimérni – mérni mind a messzeséget
Ember meg ember közt, idő s idő közt,
Hogy egy rántásra lebirhatja-e
Az akarat, mely joga önmagának,
S a szédület, mely tudja, hogy neki
Csak egy üdvösség adatott: a kész,
Az engedelmes megsemmisülés,
Annak karján s melle fölött, aki
Urának született, mert férfinak!
Látod: én állom a szemed! De te
Lesütöd a tied – s ez jól van igy!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Recitativo.
… Volt már találkozásom éjsötét
Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
Félig gyerek, de már egészen asszony,
Ahogy testének pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet. Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű
Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette a leányt,
Kit én felfaltam szemmel, de aki
Reám nem nézett volna egy világért,
S mellettem űlve, (iskolás leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
Mely mellett elmentünk és amit apja
Mind sorra néven nevezett neki.
Ám egyszer, mikor a jó férfiú
Az ablakon valamivel tovább
Talált kinézni, hogy megállapítsa
Lesz-e idén bor: a leány hamar
Friss levelet csapott fel jegyzetében
És erre nagy betükkel írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet
És most se nézve rám. De nékem a
Szívem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialatt
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s öszejártam az
Okos, bámész és megzavart leánynyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket, beszélve néki
Félig olaszul, félig franciául,
Küzködve s mégis patakzatosan:
Világokról, amikről nem tudott,
Szépségekről, amiket még nem ismert,
Érzésekről, amikkel még talán
Kis életében nem találkozott.
Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg aludt
S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni
Mikor szökünk le újra útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
Megsímogatnom kócos fejedet
S kemény kezecskédet kezembe fognom.
Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja, leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan férfival,
Ahogy magával s amilyen maga,
Amily beszédű és gondolatú
És kézfogású és tekintetű –
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
Keze, ahogy megfogtam s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád? kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
Aki rámvár, majd igy is jó leszek!
Szólt s rám nézett és leomlott ölembe
És átkarolt és forró ajakát
Rátapasztotta gyanakvó szememre –
S én e csókban megláttam igazát
S igazamat és minden szerelemnek
Mindeneket lebíró igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
Ami valóság és amihez képest
Minden egyéb még álmabb s szomorú
Lidércnyomás…
Finale.
Még visszazeng fülembe
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó felé. Én is bundámba búvok
És a könyöklőn áthajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virít ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit! egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zugó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó s nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tünődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled, leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!