Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
Szerencse többé nem ural engemet
S a sok remény, pajzselhajitva,
Cserbehagyott, futamodva gyáván.
A boldogságom hangtalanul nevet,
Bubánatom meg könnytelenűl zokog,
Gyülölségemnek gyilka nincsen
S lángtalan izzik a vágy szivemben.
Ne harcot adj már, csak menedéket adj –
Fehér kezednek ujjait illeti
Csókokkal ajkam, s térdeidre
Csüggeteg omlik ez a szegény fő.