Születtem 1847-ben egy főkertész ebédlő teremében. Gyermekségemet a
legkivánatosabb társaságban töltöttem, kedélyes és vig kanárik között. A
főkertésznő szenvedélyes barátja volt fajunknak, minek következtében
ötvennél kevesebben soha sem fütyöréztünk a csinnal összeállitott tág
zöld kalitkában. A főkertész ingerültségében számtalanszor állitgatta,
hogy sorba fojtogat bennünket, de a főkertésznének nehány könycsepjei
mindannyiszor megmentettek e rettenetes haláltól. A kertésznél ételünk s
italunk rendesen kijárt, sőt ritkábban fehér cukordarabkákkal is
megajándékoztatánk. Háborithatlanul fütyörézhettünk, és mulathattunk
áldott szállásunkon; a főkertész örökké kóborolt, ötvenes neje pedig
vagy kötött, vagy imádkozott szótalanul. Áldott jó asszony volt, de öreg
és rút; a főkertésznek nem tetszett, s e birhatta hasonló
nyilatkozatokra: „Egész gyönyörüségemet bennetek találom, aranyos
kanárik.“ Mi nagyon sajnáltuk, hogy gyengédségét nem viszonozhattuk, de
recsegő hangjától és ráncos kezeitől mindnyájan remegtünk.
Mi folytonosan szaporodtunk, ők folytonosan ketten maradtak.
A főkertész igen ritkán méltatott bennünket figyelmére, s akkor is a
lehető leggyengédtelenebbül bánt velünk. Megmeg szorongatott, vagy
megtépte tollainkat. Többször nyilatkozott ilyetén formán is:
Szeretnélek mindannyitokat kipusztitani pártfogónétokkal együtt!
Midőn igy nyilatkozott, mindenkor maga volt a teremben. Valahol igen
megboszanthatták; egy csötörtök délután ugyanis, indulatosan nyitván a
terembe, midőn észrevette, hogy egyedül van, minden legkisebb
gondolkodás nélkül kalitkánknak rohant, annak főajtaját kinyitotta, s
egyetlen markolásra hatot fojtott agyon közülünk.
A boldogultakat egy sorba nyujtóztatta ki az asztalon.
Midőn a főkertészné a terembe lépett, legelső pillanata is a halottakra
esett. Végig vágta magát a pamlagon ugy sirt. A főkertész ellenben
fenhangon hahotázott.
Sohasem szemléltünk s hallottunk borzasztóbb contrastot; tollszállaink
felemelkedtek, s a remegéstől sziveink hallhatólag dobogtak.
Gyilkos szörnyeteg, miért ölted meg ez ártatlanokat? – nyöszörgött a
főkertészné fájdalmasan, felemelkedett pamlagáról, az asztalhoz
közeledett, s boldogult rokonainkat egyenkint keblébe rakosgatá.
Rakogasd oda e pityegő hullákat, rakogasd. Ezeket mondva a főkertész,
ismét iszonyatosan röhögött.
Bezzeg mig aranyaimat el nem költötted, nem volt ellenem kifogásod, és
hallgattál.
Beszélni ezüst, hallgatni arany! Ha arany helyett ezüstjeid voltak
volna, bizonyosan beszélendettem.
Nem rettegsz az istentől, miután esküdet megszegted?!
Soha sem esküdtem meg arra, hogy kanárit nem gyilkolandok.
De arra megesküdtél, hogy engem szeretni fogsz.
A főkertész kalapja után nyult, azt fejébe vágta, s elrohant. A
főkertészné zokogva szedegette ki boldogult rokoninkat kebeléből, és
sorba csókolgatta azokat. Későbben rózsafabokorban ásott sirt
hulláiknak, kölni vizzel meglocsolta a tetemeket, diófalevélbe
takargatta, s ugy ásta el könyzápor közepett.
Öt hím, egyetlen jérce! A vadállat legalább már csupa jércéket gyilkolt
volna meg! Ismét keservesen zokogott.
Mi hímek elismeréssel és méltánylattal fogadtuk e nyilatkozatot. A
jércék rendkivül nehezteltek, s még velünk is éreztették
kedélytelenségüket.
A kanári-pusztitás óta folytonos harag és dulakodás volt a párok között.
Az egyenetlenkedés annyira ment, hogy a főkertészné biztosság kedvéért a
tornácra helyezett bennünket. Félóráig alig gyönyörködhettünk a nap
éltető sugáraiban, midőn signor Cirmos, a főkertész legkedvesebb
kandurja, fölfedezte helyzetünket, kalitkánk tetején termett, s egyetlen
benyulással tizenkettőt nyujtóztatott ki közülünk.
Én is kaptam körmölést, el is ájultam, de a sors ugy akarta, hogy
életben maradjak.
Cirmos, egy negyeddel e merény után, letört derékkal feküdt pártfogója a
főkertész lábaihoz.
Krautli Hánz – igy nevezték a főkertészt – először feleségének rohant,
az azonban a vakmerő végrehajtás után, élve a gyanuperrel, konyhakéssel
látta el magát, s bőszült férjét elszánttan fogadta. Meggyőződvén
Krautli, miszerint e fellépése siker nélküli, nejétől egyenesen felénk
szökött, s lakházunkat, csinos kalitkánknak jobb szegletét markolta meg,
azon pillanatban lakházunk mellett termett pártfogónőnk is, – s ugyanazt
cselekedte kalitkánk balszegletével.
Mindez künn a szabadban történt a tornácon.
A lehető legnagyobb ingerültséggel kezdődött meg a huza-vonás, mialatt
lakházunk gyenge szerkezete engedni kénytelenitvén, ketté recsent, s
nekünk szabad nyilást mutatott a menekülésre. Mi használtuk az alkalmat,
s elsőtől utolsóig kirepültünk. Talán egyedül én mertem
visszapillantani. A főkertész a főkertészné, – a főkertészné a főkertész
üstökét tartotta.
Soha többé hiröket sem hallottam.
Egy kajszin-barackfán állapodtam meg, s kezdtem jövőmről gondolkodni.
Más fajta madár örömében ugrált, és fütyörézett volna, maga előtt látván
a nagy mindenséget. Minálunk kanáriknál egészen máskép áll a dolog. Mi
kalitkában születünk, és kalitkában halunk meg. Minékünk kedvesebb e
négy fal, mint a mindenség végtelensége. Kalitkában gyengéd kezek
tartanak és ápolnak bennünket, fajunk szaporitásáról és neveltetéséről
gondoskodnak, mig künn a természetben minden másfajta madár
kipusztitásunkon dolgozik. Egészen elszomorodtam; de jóformán nem is
tájékozhattam magamat, midőn már egy rút szemtelen veréb mellettem
termett, s kegyetlenül megcsipkedett. Alig volt időm tova repülni;
egyenesen egy csinos ház virágokkal tömött ablakába repültem; amint az
első éneket hallatám, hófehér kéz nyult utánam, meglipedtem alatta,
gyengéden megfogott, forró piros ajkaihoz emelt, kevéssel azután
gyengéden egy sárgadrót kalitkába helyezett. Még csak most volt időm
pártfogómat közelebbről megvizsgálni.
Uj pártfogónőm fiatal, szép leányka volt; miként saját ajkairól
hallottam, 17 éves. Mindenkor gömbölyü kis kezecskéivel emelt ki a
kalitkából, s forró piros ajkairól etetett. Ah mennyivel másképen izlett
a cukor és kendermag, mintha azt magamnak kellett volna a
porcelán-edényekből szemelgetnem! Miért nem időzhettem gyakrabban
alabastrom-kebelén? Miért nem rakhattam fészket selyempuha hollófürtei
között? Annyira beleszerelmesedtem Rizába – igy nevezték urnőmet – hogy
valamennyi jérce kanárikról megfeledkeztem.
Reszkettem az örömtől midőn magához ölelt, midőn ajkaimat ajkaihoz
emelé.
Énekemmel altattam el, énekemmel ébresztettem fel.
Többször nyilvánitotta rajongó pillanatokban, hogy senkit sem szeret
jobban nálamnál. Másfél hétig – igazat mondott. Másfél hét mulva
megjelenésem után, mindennap délután 6 órakor, elegans szép ifju
kopogtatott be Rizához. Négy hét még nem mult el, már ilyesmit kellett
hallanom:
Ödön! én önt ugy szeretem, mint egyetlen kanárimat.
Később ennél többet is hallottam, s szivem szinte megszakadt a
fájdalomtól.
Riza egyszer az Ödön keblére borult, s igy szólott:
Ödön! életem! mindenem! Jobban szeretlek mint kanárimat. Vagy a tied
leszek, vagy a siré. Riza az Ödöné lett, más szállást fogadtak, s az én
kalitkámnak is költözni kellett.
Az uj háznál uj szokások jöttek folyamba. Engem egy nagyfejü, de
kisszemü szobalány etetett. Riza egy hétben egyszer méltatott
figyelmére, olyankor is csak kis ujját nyujtá be kalitkámon, melyet én
haragomban megcsipkedtem. Az Ödön természete is nagy változásokon ment
keresztül, egy cseppet sem volt jobb Krautli Hanznál; szüntelen
kóborolt; midőn hon maradt, nejét folytonosan gyötörte és szidalmazta.
Hűtlenségről fecsegett, mit azonban nem értettem, s most sem értem
micsoda.
Szegény Riza tűrt a mig tűrhetett, folytonosan sirt és epedett,
szemlátomást fogyott, és emésztette magát; hiában énekeltem, nem tudott
elalunni, egy hajnalban szinte hiában énekeltem, nem tudtam
felébreszteni. Meghalt.
Miköztünk madarak között nincsenek oly szivtelen férjek, mint az emberek
között. Pedig többször hallottam emlitetni, hogy az emberek
legnemesebbek valamennyi teremtmények között.
Ödön hamar elfeledhette egykori Rizáját, s valakinek udvarolt. Ezt annál
bizonyosabban állithatom, mert a szép Riza halála után tized napra
kalitkámat velem együtt a nagyfejü szolgáló bizonyos távolabb utczában
épült házba vitte, s velem együtt e szavakkal nyujtotta át egy mogorva
magas, köpcös, de csinos képü kisasszonynak.
Tiszteli és csókolja Ödön ur a kisasszonyt, s ezen kanárival
kedveskedik.
Ezeket mondva, a szobaleány, az asztalra helyezett.
Mondd meg, hogy köszönöm; válaszolt röviden a kisasszony, s engemet
kalitkámmal együtt, egy fenyőalmáriom tetejére helyezett.
Sorsom ellen nem panaszkodhatám; ennem és innom rendesen adtak,
éneklésemet is gyakrabban megdicsérték, és mégis többször megemlékeztem
a porhadó Rizáról. Meleg ölelései, forró csókjai kedvesebbek voltak
nekem, mint azon nagy cukordarabok, melyeket Angelika uj urnőm előmbe
helyezett.
Nem sokára Ödönt is szemlélhettem. Legkisebb figyelmére sem méltatott,
sőt ugy tetszett, mintha kerülné tekintetemet. Én e hidegséget igen
természetesnek találtam, látásom nem a legkellemesebb érzéseket
korbácsolhatá fel keblében. Annyit mint kanári is beláthattam, hogy a
kedves Riza kora halálát egyesegyedűl ő eszközölte.
Angelikával nem lehet oly könnyen boldogulni. Angelika tapasztalt
leányzó volt, meglatolta Ödön ur szavait, s a különnemü esedezésekre
követelésekkel felelt. – Ödön három egész hétig folytatta az ostromot,
miután észrevette, hogy erőszakkal nem bolgogul, feltételekkel s
ajánlatokkal lépett fel. Az azok ellenébe – Angelika részéről fektetett
– ajánlatoktól és feltételektől azonban jónak látta megszökni.
Én sohasem tudnám önt ugy szeretni, mint Riza, mert én sohasem tudnék az
ön kedviért meghalni.
Ezek valának Angelikának utolsó szavai Ödönhez.
E szakadás után Angelika engemet rhetor testvérének ajándékozott, ki még
az nap bizonyos szabómesternek adott el 20 ezüst krajcárért.
Mintha a világ egy más részébe számüzettem volna. Egészen más élet,
egészen más emberek.
A vendégszobában függtem, az utcára nyiló egyik ablak szegletében.
Minden áldott nap reggeli 8 órakor láttattam el itallal és élelemmel.
Ezen egyetlen órát kivéve egész héten át csupán vasárnap láttam élő
lényeket. Vasárnap mindenkor a vendégszobában teritettek, a legdrágább,
s lehetőleg legcsinosabb étszereket, s asztalneműeket hordták fel, s én
meglehetősen nagyszámu társaságban gyönyörködhettem.
Gazdámat céhmesternek titulázták, gazdasszonyomat céhmesterné
asszonyomnak. Minden étel után boroztak kétszer is, este felé pedig
rendesen csipetesek valának. Ilyenkor házi gazdám gyakrabban megcsókolta
gazdasszonyomat, s kedves oldalbordájának nevezte.
Esteli után csak a férfiak maradtak, ittak mint valami kefekötők,
füstöltek mint valami pálinkaház. Mellem észrevehetőleg gyengült, s ha a
véletlen nem könyörülendett rajtam, egy év alatt elkerülhetlenül
beleestem volna a tüdővészbe.
Majd minden vasárnap egész reggelig anekdotokkal mulatták magokat. A
nevezetesbek közől egypárt feljegyeztem.
Veimarban, mint legény – igy kezdé gazdám – 1810-ben egy gyönyörü
mopszli kutyát loptam. Másnap dobszó mellett következő dolgot hirdettek:
„Y hercegnő mopszlija elveszett, a ki megtalálja s visszahozza, 10 darab
aranyat kap jutalomban; a ki ellopta s magánál tartja, bebörtönöztetik,
s meg fog korbácsoltatni.“
Megijedtem, s reggel haladéktalanul bejelentettem magamat a mopszlival
együtt a városháznál. Esküvel állitottam, hogy találtam. A mopszlit
átvették, a 10 aranyat kifizették, s igy a lopásért nemhogy megbüntettek
volna, sőt inkább megjutalmaztak.
Mindnyájan bámulták a céhmester eszét, és ügyességét, s kétkét poharat
üritettek egészségeért.
Bezzeg szerencsétlenebbül járt majszterem Stockholmban. Nagy boltot
tartott tele mindennemü ruhával. Csütörtök délután volt, épen én is a
boltban dolgoztam. Rohamosan benyit egy urforma a szobába, a majszter
után kérdezősködik, s midőn az magát bemutatja, lerántja frakkját
magáról, s e szavakkal nyujtja át gazdámnak:
Frakkom zseboldala sebes léptemben beleakadt egy kirakat szegletébe, és
hosszában végig repedt, legyen szives majszter ur fél óra alatt
megigazitatni, s addig valami költsön felöltönynyel látni el, hogy kellő
időn a pénzügyi főigazgatóságnál megjelenhessek, hol fontos végzendőim
vannak. Nemcsak frakkom reparaturáját fizetem ki, hanem a kölcsönt is
megjutalmazom.
Méltóztassék választani! szólott gazdám a nélkül, hogy az idegen nevét
megkérdezte volna.
Az idegen egy gyönyörü vadgalambszinü posztófelöltönyt választott
magára, s azzal odább állott. Negyvennyolcszor fél óra is elmult, az
idegen még sem jelent meg.
Ugyancsak sok dolga lehet a financigazgatóságnál, mormogott majszterem,
s fejét vakargatta. Később megunta a várakozást, a városházhoz ment,
onnan a rendőrséghez, mindent próbáltak, mindent elkövettek, de biz sem
a galambszinü felöltöny, sem az idegen nem kerűlt meg.
Ennél nagyobb csalás sohasem fordult elő Stockholmban.
Az az idegen ur még okosabb volt céhmester urnál, szólottak a
szabómajszterek, nevettek s ittak nagyokat.
Ez igy volt hétről hétre, minden vasárnap.
Napról napra gyengült tüdőm, sőt már köhécseltem is. Egy véletlen
szerencsétlenség, mi gazdámat szinte földönfutóvá tette, szerencsésen
utat nyitott szabadulásomra.
Gazdám háza kigyuladt. A vendégszobából az ablakon keresztül mindent az
utcára dobtak, kalitkástól együtt engemet is. Nem soká hevertem az
ágynemüek között, egy borbélylegény szerencsésen ellopott, s kedvesének
ajándékozott, bizonyos masa-modnénak.
A masa-modnénál mód nélkül vigan voltunk. Minden este szavalás, ének, és
guitarre. Figaro vagy szavalt, vagy guitározott, én s a masamodné
énekeltünk. Figaro szebbnél szebb dolgokat hazudott amatájának; p. o.
Két év mulva Kolozsvárott házat veszek, te selyemben fogsz járni, én
bársonyban. Kék selyem kalapot fogsz hordani, én meg vörös
selyemnyakravalót. Ah Fánni!
Ma azt mondta a főszolgabiróné, hogy nincs ügyesebb fattyu Samunál, s
ügyesebb leány Fanninál. Igazán hogy összeillenek. Ah Fanni!
Láttad azt a szép karperecet Kis Ferkonál? – a mint elnök ur tyukszemét
operáltam, s ha kifizet, azonnal megprezentellek egy olyannal. Ah Fánni!
Beszéltem polgármester urral, azt igérte, hogy ha jól viselem magamat,
kieszközli, hogy officinát nyithassak. Haladéktalanul nőmmé teszlek, s
Frau von-ná leszesz. Ah Fánni!
Holnap bál lesz, bele viszlek, sőt egy fánkot is kapsz, sört is iszunk.
Ah Fánni!
Ez igy ment félévig. Mindennap szavalás, ének guitarre, s ah Fánni!
Mi történt azután nem tudom, mert tüdőm foszlani kezdett, vért .......
és meg ......
Tartalom.
A madarászi madarász 1
Inez, vagy Estremadurai szerelem 12
Genialis leczke 24
Zam-Midi 34
Teréz 47
Egy bolha emléklapjai 59
Álarcos bál 64
Néma és fecsegő udvarló 76
Et nos fuimus Trojes 89
Convenienz házasság 97
Muzeumba való példányok 122
Studiummal egy hó alatt csudákat tehetni a zongorán 135
Séta a holdvilágnál 149
A nőkkel nem tanácsos tréfálni 164
Éji zene 181
Egy kanári memoirjai 188
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: