Harminckét éves vagyok. Kivéve, hogy naponkint egyszer-másszor szárazon
köhécselek, a nagyobb terheket nem birom, gyakori derékfájásban
sinlődöm, lábszáraim néha nyilalnak, – ép, egészséges ember vagyok.
Arcom meglehetős; csúf, visszataszitó arccal lehetetlen volt volna annyi
asszonyt és leányt elbolonditani. Társalgásom kellemes, módos. A kiket
meglátogattam, szivesen fogadtak. Charakterem van, pénzem nincs; de épen
azért akarok megnőszülni, hogy pénzem is legyen. Individualitásom most
megér egypár ezer forintot, még most férjének választ valami pénzes nő,
későbben nekem kellene pénzemnek lennem, hogy nőt választhassak.
Egyetlen percet sem lehet s szabad mulasztanom.
Ki gazdag partiet akar csinálni, – a fürdőket s búcsukat keresse fel.
Gazdag leányra, vagy özvegyre, ki ezen tulajdon mellett szép is legyen,
csak szép és gazdag ifju, vagy férfiu számithat. Az ilyeneket
táncvigalmakban, estélyekben, vagy szinházakban kell keresni. A gazdag,
de csúf leányok vagy özvegyek fürdőkben tartózkodnak, hogy szépekké
mosakodjanak, vagy búcsuhelyeket látogatnak, hogy áhitatos fohászaik
nyomán az égtől férjt nyerjenek.
Én mint szegény legény, csak fürdőkben, vagy búcsujáró helyeken
várhattam s remélhettem sikert.
A Mária-pócsi uribúcsu küszöbén állottunk. Pócs tartózkodásom helyéhez
négy órajárásnyira esett, kevés költséggel rövid idő alatt megjárhatám.
Kezdetben észszerüebben nem is választhattam volna. A kitüzött napon
reményteljes kebellel hajtattam be hat megyének Meccájába.
Az a nélkül is fulladásig tömött egyházba kellett magamat
beerőszakolnom, hogy az elkerülhetetlenül szükséges szemlét megtehessem.
Egy pseudo joniai oszlop mellett állottam meg, s mennyire csak
lehetséges volt, kimeredt szemekkel tekinték végig a csoportozaton.
Kilencet jegyeztem ki a csúfnemből (ha jól emlékszem, már megjegyeztem,
hogy csak csúfakban bizakodhattam) kik, külsőről itélve, gazdagok
lehetének. Egy himlőhelyes barna nyakig selyemben volt; bizonyos
vöröshaju szőke ujjai gyémántoktól ragyogának; egy inexpressibile vastag
és kövér háta megett formaruhás inas ácsorgott; kettőnek ráncos nyakán
szekérkötő aranyláncok fénylettek; a szószék alatt ülő sovány ötvenes
két darab aranyat bocsátott a perzselybe; kettő vörös bársony székben
ült; az utolsó végre aranynyal diszitett imakönyvből ájtatoskodott.
Váltogatva majd egyikre, majd a másikra tekintettem. Mintha tekéztem
volna, figyelmemnek e kilenc báb körül kellett öszpontosulnia, hogy
találjak, s a zsinórt behuzhassam. Legelőször is a vöröshaju szőkével
találkozott pillanatom, nem hazudok, ha azt mondom, hogy jó öt percig
legelteté arcmischlingemen birkatekintetét. Feltüntem neki; adja az ég,
hogy mint Syrius maradandólag ragyoghassak életfirmamentumán.
Csakhamar a halvány, sovány ötvenes figyelmére méltatott. Lucifer! és
minden bukott angyal! ez volna a legjobb, ezt még száraz köhécselésem
mellett is túlélhetném, s a hátrahagyott kincsekkel a pokolból a
mennyországba changirozhatnám magamat. Mint valami kétségbeesett francia
amoroso, ugy kezdtem fixirozni; vitézül kiállotta két sugárágyum
tüzeléseit, sőt rongált mozsaraiból vissza is lövöldözött; természetesen
csak nyulsréttel. Majd az oltárképre tekintgetett, majd felém,
imádkozott és sohajtott. Bizonyosan érettem és birhatásomért imádkozott.
Hallgasd meg uram könyörgéseit, s az ő kiáltozása jusson elődbe.
A himlőhelyes sem restelte felém forditani nagy fekete szemeit. Rút volt
az igaz, mint a kisértet, de mint az olyan kisértet, ki 2000 darab
aranynyal kisérti valamely magasabb szivtörvényszék elnökét. Az olyan
himlőhelyeket, melyeket gyöngyökkel tölthetni be, könnyü látathatlanokká
varázsolni. Nyájas, leereszkedő, mondhatnám szerelmes tekintettel
viszonoztam magas kegyét. Mosolygott; mosolygásában, kivéve a fogakat,
minden volt. Ki az ételekben válogathat, a fogakat is könnyen
nélkülözheti, gondolám magamban, s mosolyát agioval váltottam be.
A vastag, kövér mozdulatai nyiltan elárulták, hogy látni szeretne. Kurta
vaskos nyakát azonban veszedelem nélkül nem forgathatá. Feltartottam
magamnak a szerencsét, egyéniségemet neki az isteni-tisztelet végeztével
mutathatni be.
A két bársonyszékes figyelmére sem méltatott. Annyi szerencse közepett,
e kis szerencsétlenséget nem is éreztem.
Az aranyláncosok komoly beszélgetésbe voltak elmerülve.
Az aranynyal diszitett imakönyves az égben járt, én pedig a földön
voltam.
Az „áldás“ alatt mind a kilencen felállottak. Alkalmam nyilt e
nagyratermett áldozatok, e magas lelkek tokjait is szemügyre vehetni.
Legmagasabb és sugarabb volt a halvány ötvenes, s e szerint ő nagysága
még testalkat tekintetében is megfelelt kupec céljaimnak. Ily gyengéd
testalkatot, ily fillegran munkát minden évben halomra dönthetett,
minden évben összerombolhatott a március, vagy aprilis.
A vaskosnyaku volt legkisebb, elannyira: hogy hossza szinte egyforma
volt szélességével.
Az ilyen külső is felséges! gondolám magamban, s gyönyörrel legeltetém
szemeimet ezen imposant architecturán. Az ilyen testalkatok találták fel
a gutaütést; annál biztosabb ütést pedig csak somfabottal tehetni, mi
még egyrészről barbar eljárás, más részről az akasztófával kokketiroz.
Ha csak a sors másképen nem rendelkezik, e kettő közül fogok választani.
– Az istenitiszteletnek vége lőn, a hivők egymásután hagyták el az
egyházat. Választottjaim is csakhamar követték a többieket, méltósággal
lépdelvén a tömegben, oly méltósággal, minőt csak gazdagság vagy
születés igényelnek.
Nem minden igénynélküli szemlémet folytatandó, az egyház erkélyén
állottam meg. Itt kellett keresztül vonulniok; e helyen tetőtől fogva
talpig még egyszer végig nézhetek egész valójukon.
Legelől jött a két bársonyszékes. Közönbös tekintetet vetettem feléjök,
miután eddigelő figyelemre sem méltattak. Megtartották hidegségüket.
Egyetlen pillanatra sem érdemesittetém. Ezek vagy nők már, vagy
tiszteletreméltó jellemek, kik az efféle generalis vadászatokat
megvetik. Csakhamar őszbeborult férfiu csatlakozék hozzájok, kölcsönös
üdvözletek váltattak, a nyujtott karok elfogadtatatának s távoztak.
Az aranynyal diszitett imakönyves a szabad ég alatt is megtartá ájtatos
manierjeit, kimért léptekkel haladott a nélkül, hogy jobbra vagy balra
tekintett volna, egyet, egyet sohajtott, minden tiz tizenkettedik
lépésnél az ég felé tekintett, s olyan ártatlan arcfintoritásnak engedé
át magát, hogy az ember azoknak szemléletére minden földi bolondságokról
megfeledkezett és transcendentalis tárgyakról kezdett gondolkodni.
Az ilyen egyéniséget égből földre huzni le, demagog tempo volna.
A himlőhelyest bársonynyal bélelt kocsi várta, formaruhás inas emelé az
ülésre, s ezüsttel ékitett szerszámba öltöztetett paripák ragadták tova.
Két kemény pillantást nyerék ő nagyságától, az egyik nekem, a másik
ruhámnak volt cimezve.
Nem ismerte azon gazdag asszonyságot? kérdezém egy mellettem álló
incognitotól.
Özvegy gróf Pardubicné, felelt nyájasan az incognito.
Zu hoch für mich! Demontirozott tüdőm nem birja meg az ilyen magas
hegyeket. Fájdalmas lemondás követte nyilatkozatomat. Még egyszerüen
„Pardubicné“ is belemarkolász a cseh aristokratia historiájába, hát még
gróf Pardubicné.
Vágyaim centruma is megjelent, a halvány, sovány ötvenes. Mielőtt
fellépheték, egy rendkivülibb éjszaki szél mindent elronthatott. Ily
sylphid termetet csak a Cruischank ballet carricaturáiban szemlélhetni.
Élő skelet volt ő nagysága; megáldva azon könnyüséggel, melyet a tüdő-,
máj- és vesevész, uralkodása első éveiben kölcsönöz. A mint megjelent,
gazdag egyenruhás inas emelte egy izletes és divatos berlinerbe. Egy
hosszu, igen sokat jelentő pillanatot s egy kurta, igen keveset tagadó
mosolyt nyertem. Első intradára több volt az elégnél. Misem volt egyéb
hátra, mint megtudni: ki lehet ő, lehet-e reménylenem? Szabadon
rendelkezik-e mulandó egyéniségével s maradandó kincseivel.
Ismét az incognitohoz folyamodtam, de most valamivel finomabban.
Hát ezen asszonyságot méltóztatik ismerni.
Igen, ismerem: özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné. Minden évben
megjelenik a pócsi búcsun, különben Margittán lakik s a zaványi fürdőben
tölti a nyarat. Innen egyenesen Zaványba fog menni.
Megcsókoltam volna örömömben emberemet, pedig ugy nézett ki, mint egy
szesz alá készült szilvahordó belseje.
Ennyi öröm közepett sem feledkeztem meg a vaskosnyaku és kövér
asszonyságról. A legbiztosabb győzelem mellett is szükséges a
tartaléksereg. A természet dulásait is szem előtt kellett tartani. Egy
erősebb kitörés s halovány választottam tüdeje ezerfelé repedhetett, s
ily esetben más partiet kellett keresnem reményhorgonyomnak.
Az aranyláncosok is elhaladtak. Miként későbben megtudtam, testvérek
voltak, s a legjobb esetben háromezer pengő forintot öröklöttek
egyenkint. Az olyan egyén, ki a tavaszi, nyári, őszi és téli saisont
ugyanazon egy helyen éli keresztül, az ilyen összeggel is csodákat
csinálhatott, nékem háromezer pengő forintos házasság még Nottingham
Bettivel sem izlett. Aut Caesar, aut Tóth Gáspár. Monstrum 10 ezer pengő
évi jövedelemmel, vagy kikiáltott szépség O-val.
Végre a tartalék-centrum is mutatkozni kezdett. Az egyház belsejéből az
erkély közepéig épen egy negyedóra alatt érkezett. Ki kellett magát
pihennie, hogy meg ne fuljon. Az egész Siesta alatt kizárólag velem
kokketirozott. Az ilyen vaskos kokketirozás nem csak azt fárasztja ki, a
ki kokketiroz, hanem azt is, a ki kokketiroztatik. Magam is izzadni
kezdettem. Egész hevülésemet magnetico-electricus reportoknak
tulajdonitottam.
Ah, uram, igen elfáradtam! szólott az érzelem pianissimoján.
Lehetek valamivel szolgálatára, asszonyom? – válaszoltam valamicskével
feljebb.
Kocsisom a világ legnagyobb gazembere, rendesen néhány perccel mindenkor
későbben szokott kiállani, mint én, ugy hogy sokszor a legborzasztóbb
időben várnom kelletik. Kérem, legyen szives őt előszólitani.
Szabad nevét tudnom e korhely kópénak? Mátyás; én közönségesen csak
Matyinak szólitom.
Őrizkedni akarván mindennemü reformoktól, én is csak „Matyit“
kiáltottam.
A kocsis az equipageval csakhamar megjelent. Hogy Matyi hovávaló volt,
azt nem tudhatám, de hogy akasztófáravaló volt, annyi bizonyos.
Inas sem keletről, sem nyugotról nem mutatkozván, magam siettem ő
nagyságát a kocsiba emelni.
Kicsibe mult, hogy ezen óriás teher alatt én, s velem együtt az egész
lehető viszony meg nem szakadt.
Mátyás oly lassan hajtott, mintha porcellánt vitt volna.
Az incognito még mindig az erkélyen campirozván, harmadszor is hozzá
folyamodtam, s pedig a lehető legudvariasabban.
Még egyszer alkalmatlankodom uraságodnak, ki két Stranierával
ismertetett meg, okvetlenül meg fog a harmadikkal is ismertetni, szabad
kérnem…
A legtisztább szivből, ezen asszonyság, kit ön a kocsiba emelt, pócsi
lakos özvegy Schalugáterné.
Nagy isten! hisz akkor keresztanyám… vágtam az incognito szavaiba;
Schalugáterné tartott ezelőtt harminckét évvel a viz alá, akkor még
Penészleken lakott; mily szerencse, hogy ennyi évek után még egyszer
láthatom, e percben meglátogatandom.
Tegye azt uraságod! az az asszonyság végtelenül fog örülni szives
megemlékezésének.
Egyetlenül maradtál e szerint halovány angyalom; te lől vágyaim,
reményeim soloja! Igyekezni fogok, hogy el ne szalaszszalak.