Végre bevallotta: hogy komoly s határozott szándéka Florát nőül venni.
Florának lelki küzdelmek között lehetett mindezt végig hallgatnia, s
csupán az vigasztalta, hogy a mérnök még azon este nem esengett
viszontvallomásért.
Még talán nincs minden elveszve, gondolta a leányka magában, s alig
várta, hogy a bálnak vége legyen.
Midőn távoztak és elváltak, a legolvadékonyabb, s igen sokat jelentő
hangon kivánt jó éjt Keritésinek.
Florának nyugtalan álmai voltak.
Az ügyvéd a virágbokrétával aludt el, s igy igen szép álmai lehettek.
Másnap még nehezebb szerep jutott a leánykának.
Fagyos zuzmorás téli délután volt. Egyike azon kedélyt ölő napoknak,
midőn a nappal 8, az este 5, az éj pedig 11 órából áll. Mindenki meleg
termeket, baráti köröket, és részvevő kebleket keresett.
Belül fülő kandalló vidáman pattogó tüzénél együtt ült a kis család.
Jelen voltak, Keritési űgyvéd, és Bontó mérnök is.
Férj és nő egymás közelében ültek, s a mult napi eseményekről
beszélgettek. Bontó Flora mellé vette magát, s oly dolgokról fecsegett,
melyek ha Keritési ajkairól jövendettek, Florának nagy örömöt okoztak
volna.
Keritési egy távolabb eső pamlagról figyelemmel kisérte ugyan a bennülők
társalgásaikat, de hallgatott.
Ügyvéd barátom, mint mulatott a tegnapi táncestélyen? – kérdezé a háziúr
s bajuszán egy jót pederintett.
Jól! mint mindenki, ki jelen volt, még táncoltam is.
Táncolt is!? Lám, lám! az ilyen bohó mulatságok még a legkomolyabb
emberen is erőt vesznek.
Szabad-e tudnunk, kivel táncolt ügyvéd ur? kérdé a mama kiváncsian.
Megjegyzendő, hogy Flora, a háziasszony egy előkelő barátnéjának
szárnyai alatt bocsáttatott a táncestélybe.
Én egyedül Flora nagysámmal táncoltam, s be kell vallanom, hogy mással
bármi árért sem táncoltam volna.
Keritésinek e nyilatkozatában annyi érzés és bensőség volt, hogy a szép
gyermek akaratlanul felé forditá nagy kék szemeit, s mindent igérőleg
mosolygott.
Az ügyvédnek végtelenül jól eshetett e pillanat, gyenge pir ömlött el
arcán, de hallgatott.
E hallgatás igen fájt Flórának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bontó ismét fölvette a táncestélyben elszakadt beszéd fonalát, ismét
felnyitotta keblét, hogy annak minden érzelmeit bemutathassa, ismét
hozzá fogott a szép jövő rajzolásához, azon különbséggel, hogy most
minden áron oda tökeredett, miszerint a lányka érzelmeit is
kipuhatolhassa.
Utóbb unszolásaira a lányka csak ennyit válaszolt.
Engedje meg mérnök ur, hogy a válaszszal holnapután délutánig adósa
maradjak.
Az ilyen halasztásokban ugyan nem nagy örömet találnak a szeretők,
minthogy azonban a szerelmesek között a leány, azaz a gyengédebb fél
akaratja mindenkor parancs, a mérnök haladéktalanul engedelmeskedett.
A mint a vendégek távoztak, Florának azonnal megeredtek könyei, s
zokogva nyilatkozott szülei jelenlétében:
Egyetlen jó szülém, én Keritésit szeretem, vagy övé leszek, vagy senkié.
Kis bohó! – válaszolt először az atya – Keritési modorából régen
meggyőződhetél, hogy ő sohasem fog megházasodni.
Még nagyanyámtól hallottam, hogy a mely férfi nem táncol, és nagyon
keveset beszél, nem házasodik! – egészité ki a mama.
De ha Keritési mégis szeretne, és mégis megházasodnék, nemde nem lesz
ellenvetéstek?
Őszinte szivből adom áldásomat e frigyhez – szólt a papa.
Szeretni fogom férjedet, mint saját gyermekemet – egészité ki a mama.
Flora letörlé könyeit, még mindig volt mit reméleni; kinek pedig van mit
reméleni, az nem egészen boldogtalan.
Másnap Bontó szokatlan órában jelent meg. Minthogy még a kitűzött
határidő meg nem érkezett, Florával igen keveset beszélt a szerelemről,
a szülők előtt azonban határozott akaratját meztelenül kitárta.
A szülőknek legkisebb ellenvetésük sem volt, de nem is lehetett. Bontó
biztos állásnak örült, s mint becsületes ember volt ismeretes.
Ha leányunk önt szereti, mi e frigybe bele nyugszunk, erőtetni soha sem
fogjuk, ritkán van áldás az erőtetett összekelésen.
Bontó annyit nyert, mennyit várt, nyugodtan távozott.
Keritési délután a szokottnál valamivel korábban jelent meg. Florát
bánatos arccal és kisirt szemekkel találta.
Mi bántja Flora nagysádat? – kérdé fájdalmas lassu hangon. Eddigelé még
ennyi részvétet sem tanusitott.
Barátom, önnek mindent megvallok! Bontó megkérte szüleimtől kezemet, s
azoknak nem volt ellenvetésük. Én végtelenül boldogtalan vagyok!
Én is! – válaszolt az ügyvéd csaknem siró hangon; azután hallgatott.
Mindketten szerették egymást. Többet egyik sem mert mondani. Kevéssel
azután Bontó is megjelent, s uj erővel fogott az ostromhoz. Keritési
külön szegletbe vonult, gondolkodott – és néma maradt.
Mindketten egyszerre távoztak. Az nap éjszakáján Keritési, Flora,
mindketten lenyugodtak, de egyik sem tudott aludni.
Másnap fölkérte a mérnök váltsztottját igéretének beváltására.
Szüleimnek igazuk van, Keritési sohasem fog megnőszülni; gondolá Flora
magában, s „igent“ mondott udvarlójának.
Két hét mulva eskünniök kellett.
Keritési mint azelőtt, mindennapos vendég volt a háznál, azon
különbséggel: hogy még komolyabbá és szótlanabbá lőn, mint azelőtt volt.
Flora mindenkép ohajtotta volna vele megértetni, hogy szereti, mind
hiába, az ügyvéd gondolkodott és hallgatott.
Előkészületek tétettek az eskővőhez. Keritési egy müvészileg és gonddal
készült ezüst rózsával kedveskedett imádottjának, de azt szó nélkül
nyujtotta át. – Flora szemei előtt emelte e kedves ereklyét ajkaihoz,
minő haszontalan, az ügyvéd, talán repedt szivvel is, néma maradt.
Az esküvő alkonyban a lehető csendben történt meg.
Keritési hiányzott az esküvőről.
A fiatal csinos menyecske másnap haladéktalanul tudakozódott barátja
mint- és hollétéről. A háztulajdonos csak ennyit üzenhetett, miszerint
Keritési az esküvő napján miudenét összepakoltatta, s messze utra
távozott.
Tiz év mult el, Flora megszokta férjét, a házaséletet, boldog volt, de
azért gyakorta megemlékezett barátjáról. Annyit tudhatott csak még róla,
hogy Pesten lakik, és még mindig nőtelen.
Rendetlenség hogy kik boldogitanák nejüket, nem nőszülnek; jegyzé meg a
még mindig szép menyecske ingerülten, mire a boldog férj célzásokkal
egykori ismerőjére, jó izüen kacagott.
Ismét eltelt boldog tiz év. Flora, leánygyermekétől, ki Pesten
nagybátyjánál tartózkodott, ilyen tartalmu levelet kapott:
„… Végtelenül elégedett vagyok, a nagyvilág, és müvészet közepett
rokonnak érzem magamat; nagybátyámnál megfordulnak a legnevesebb irók és
müvészek, s életemet a legszebb álommá varázsolják; minden este
szinházban vagyunk, s én csak azért nyugszom le, hogy álmaimat
folytathassam. – Apropos! nagybátyámnak van egy igen kedves barátja, ki
rólad is gyakran megemlékezik, egy fecsegő, és fáradhatlan udvarló
agglegény, mulatságos egyéniség volna, ha az embert agyon nem untatná
antik szerelmi vallomásaival, Keritési ügyvédnek nevezik, nem tudom,
emlékszel-e még ilyszerü emberre.“
Szegény barátom! midőn beszélnie kellett volna, hallgatott, midőn
hallgatnia kellene, akkor beszél. – Fiatal korában némán is megértettem,
vagy legalább óhajtottam megérteni mit akar, most elég érthetőleg
beszél, s a fiatalság kigunyolja. A néma gyermeknek anyja sem érti
szavát, a szerető leány pedig még kevésbé. Szerencsétlen barátomról
méltán elmondhatjuk: elhallgatta szerencséjét.
Flora közölte a levelet férjével. Bontó mosolyogva csak ennyit jegyzett
meg:
Nem mindig igaz az arab közmondás: beszélni ezüst, hallgatni arany – ha
ezen ember nem hallgatott volna, ő most boldog volna, én meg
boldogtalan. A szerető olyan, mint a csecsemő, akkor legkedvesebb, mikor
beszélni kezd.