Erdödtől éjszaknyugotnak egy cserjékkel, s fiatal fákkal tarkázott rónán
fekszik Madarász nevü oláh-sváb falu. Sem a mult, sem a jelen időben nem
birt jelentőséggel, kebelében mégis történtek események, melyek közől
egypárt felemliteni nemcsak nem felesleges, sőt érdemes is. Én mint
egykori erdődi lakos gyakorta megfordultam Madarászon vadászat közben,
gyakorta betértem az ottani oláh dászkálhoz, ki nekem a következő
eseményt hitelt érdemlő arcfintorgatások és szemöldmaltretirozások közt
beszélte.
Vidékszerte ismeretes ember volt Lupuj Páwel a madarászi madarász.
1750-ben született és 1800-ban halt meg. Élt félszázadot. A 18. század
közepét kinyitotta és végét befogta. Szeretetreméltó együgyü ember volt,
s talán ez okból tudott mindenféle madarat megfogni. Nappal többnyire
künn lakott a mezőn, cserjén vagy fiatalosban; éjszaka a falu legszélső
házában a kereszt mellett. Rendkivül rosz emlékező tehetséggel birt,
miért ő igen kevés embert ismert, őt azonban mindenk ismerte. Ő meg nem
keresett senkit, őt azonban madárvásárlások miatt sokan megkeresték.
Keresett anyi pénzt, mennyiből ő egy maga becsületesen élhetett.
Egy kellemes nyári alkonyon épen madarászatra volt az öreg Páwel. Valaki
megbizta, hogy egy him fürjet fogjon számára. Az öreg szavatartó ember
volt, s minthogy igéretet tőn, hogy a him fűrjet okvetlenül megfogja,
eltökéllte künn a réten addig leskelődni, mig terve sikerülend.
Az öreg majd mindenféle kisebbnemü madár éneklését, vagy fütyölését
tudta utánozni; hiven utánzó pitypalatyolásával pedig sokszor a
tapasztaltabb vadászokat is tévutra vezetgette.
Az esti borulat megérkeztekor már fogva volt a him fürj. Páwel jól
ismerte fogolymadarát, mert olyat több százat fogott, mégis szemét
száját eltátotta, midőn madarát közelebbről vizsgálni kezdette. A him
fürj nyakában selyem zsinegen egy arany karikagyűrű lógott. Páwel látta,
hogy gyűrü van a fürj nyakában, de az aranyat nem ismerte. Mihelyest
dolgai ugy állottak, hogy igéretének eleget tehetett, szép csendesen
haza ballagott. Épen midőn kisded kalibája ajtaját nyitni akarná,
találkozott Medárddal, a tisztelendő atya csinos és fiatal kocsisával.
Legkisebb tartózkodás nélkül beszélte el neki e különös történetet, sőt
a gyűrűt is haladéktalanul bemutatta. Boldog éjt, s boldog viradást
kivánva váltak el egymástól.
Medárd utközben, sőt odahaza is folytonosan a gyűrűről gondolkodott.
Bizonyosan nem tudta, de gyanitotta, hogy arany, s az is megfordult
emlékében, mint fogna Juliska örülni az ilyen arany gyűrűnek.
Éjjeli 1 óra tájban nagyon is nyáriasan öltözött alak ólálkodott Páwel
szegény kalibája körül, s miután meggyőződött volna, hogy az öreg oly
jóizüen horkol, mintha fel sem akarna ébredni, nesztelenül belopódzott
az öreg csendes kamrácskájába, lassudan felkereste a fürj kalitkáját, a
fürjet szép csendesen kiemelte, nyakából a zsineget lemetszette, a
fürjet vissza helyezte, ő pedig maga a gyűrűvel nesztelenül ugyanazon
ablakon, melyen bemászott – kimászott.
Az orzó Medárd volt.
Páwel mihelyest felébredt, gondja volt a fűrjet megtekinteni, s minthogy
azt vidámnak s elevennek találta, ugyszólva igen keveset törődött az
elorzott gyűrűvel.
Másnap éjjelig Medárd a gyűrűt a lóistáló padolatja alatt rejtegette.
Mi történt későbben a gyűrűvel, haladéktalanul el fogom beszélni;
mielőtt azonban azt tehetném, kénytelen vagyok a történtek folyamában
két héttel visszamenni, s e tárgygyal nagyon is összefüggő eseményről
emlékezni meg.
Épen két héttel a történtek előtt az erdődi ugynevezett vár-kastélyban
kedélyesen időzött és lármásan mulatott 8 tagból álló társaságocska. E
vigadó társaságocska nevezetesebb tagjai valának:
Schneider Szepi praefectus, a várkastély ideiglenes ura, gondviselője és
lakója. Fekete, száraz magas egyéniség, mintegy 64 éves.
Anna, a praefectus neje. Izmos és kövér testalkatu, a miért inkább
beillett volna Fleischhakkernénak, mint Schneidernének. Mint a nap
éjszaka venné ki magát, ugy vette ki magát vörös egyéniségével férje
mellett.
Lotti, szeretetreméltó leánygyermeke ez épen nem szeretetreméltó párnak,
szőke karcsu teremtés, mintegy 19 éves.
Tubarózsa Győző ügyvéd.
Zabku Anasztáz lókupec.
Voltak többen is, de kettőn kivül a már emlitetteket is kár volt
megnevezni.
Én tökéletesen bele nyugszom e házasságba, de azt előre kikötöm, hogy
Tubarózsa barátom felhagy kedélyt rázó kalandozásaival, don-juani
kicsapongásaival, s mint ügyvéd irgalmasabban bánand a szegény
emberekkel.
Ezeket mondva Schneider, az ügyvédhez közeledék, s vállát barátságosan
veregette.
Az ügyvéd mindent igért, s előleges biztositásul nemcsak a mama, de
Zabku Anasztáz által is pártoltatott.
Valamennyiök között Lotti kisasszony volt a legboldogabb, mert ő az
ügyvédet igazán szerette.
Az esteli igen jó volt. Még vaddisznót is ettek hecsepecscsel. A
vendégek felségesen mulattak.
Esteli után Tubarózsa Győző és Schneider Lotti jegyet váltottak.
Jegyváltás után Lotti zongorázott, csakhogy Romeo operából, éneklés
közben a verseket hibásan ejtette ki, p. o. e helyett: én szeretlek
szivemnek tüzével, mindig ezt mondta: én szeretlek szivemnek dühéből.
E hibát az ügyvéden kivül senki sem vette észre, annak pedig tetszett.
Zongorázás után volt egy kis ábrándozás, azután egy kis merengés, éjjeli
egy óra tájban egy kis flótázás, későbben egy kis sohajtozás, álmodozás,
végre reggel mindnyájan szerencsésen felébredtek.
Elváláskor ez volt utolsó szava Lottinak: Szeretett Győzőm! meg ne
csalj, jegyet váltottunk s igy tudd meg; hogy mennyasszonyod vagyok.
Én, és megcsalni! Üdvemet adnám birhatásodért. Nincs nő, nincs leány,
kiért még csak üdvemet is feládoznám, hát még tégedet.
Lotti megnyugodott; ily nyilatkozat után megnyugodott volna Cleopatra
is, de Antonius mikor legtöbbet mondott, sem mondott ennyit.
Győző egy hét mulva a történtek után vadászni ment. Nehogy gyűrűjét,
melyet Lottitól jegyben kapott, elkarcolja vagy elveszitse, lehúzta azt
ujjáról, egy zsinegre fűzte s a zsineget kedves fürjének nyakába
kötötte.
Mig vadászni járt, kedves fürje kiszabadult, elszökött, s pár oráig a
madarászi réteken bivoakirozott, a midőn Páwel madarászi madárász által
szerencsésen, de a fürjre s az ügyvédre nézve szerencsétlenül
elfogatott.
A többit már tudjuk.
Épen azért térjünk vissza Medárdhoz.
Nagyon szép holdvilágos éj volt, midőn Medárd Madarászról Erdőd felé
kiindult. Utjában társai valának az elorzott gyűrű és régi gondolatjai.
Egy negyedéves viszony alatt Juliskának egy batkát sem ajándékozott, s
igy a kisded aranykarikából maradandó becsü kerekeket alkotott
phantasiájában boldogsága kocsijához, melyen Juliskával ülend és
utazandik.
A parasztnak, kivált ha egészséges, sokszor merészebb phantasiái vannak,
mint a legelegansabb uracsköltőnek.
Juliskáék vityillója két hegy közé volt temetve, s talán épen azért nem
akart ez ideig házzá feltámadni. Medárd szive erősen dobogott, amint az
ablak alá elért. Juliska ablaka rendesen nyitva állott. Medárdnak nem
kellett kopogtatni, csak bemászni, s igy nagy előnynyel birt a kopogó
szellemek felett, kiknek mielőtt bemászhatnának, kopogtatniok kelletik.
Juliska ugy aludt, mintha soha sem akart volna felébredni.
Medárd azonban nem utazott fél mértföldet, hogy amatája szuszogásaiban
györködjék?! Egy hatalmas lökéssel kiemelte Morpheus meleg karjaiból.
Istenem; ki az!?
Én vagyok, Medárd!
Te vagy Medárd?!
Én vagyok Juliska!