Egy hadnagy, mondjuk Antal, legénye kiséretében a fővárosba érkezett a
Keleti pályaudvar érkezési oldalán délelőtt tiz órakor, valami négy
órával későbben, mint a menetrend igérte. Antal otthon volt tizennégy
nap szabadságon. Estére kell neki tovább utazni, ezt az egy napot,
gondolta, ellógja Pesten. Mikor átjöttek a várótermen, azt mondja Antal:
– Balázs magát eleresztem egész napra. Este tizenegy órára a Nyugati
pályaudvarnál legyen, értette.
Az ezüstös haju, tört ábrázatu, hervadt bajuszu magyar ember, aki a
kofferrel, hátizsákkal, köpenyeggel Antal előtt állott, azt mondta:
– Igenis értettem hadnagy ur.
Antal még azt mondta:
– Oszt vigyázat legyen arra a pakkra.
Az öreg magyar ember összetette a két lábát, emelte jobbkezét a sipkája
felé.
Azt mondta még neki Antal:
– Az időt meg majd töltse el valahogy.
– El, hadnagy ur, igenis eltöltöm – azt mondta az öreg magyar ember,
leejtette a jobbkezét, elindult a harmadik osztályu váróterembe, ott
aztán ledült egy sarokba aludni.
Hadd csináljak ugy, mint az irók szoktak, mikor elbeszéléseiket római
számokkal caputokra osztják. Mondjuk, hogy ez is valami elbeszélés, hadd
szögezzem meg római számokkal: