Turai _felháborodva_. Na bocsásson meg kérem, csecsemőig már mégse
menjünk vissza.
Almády _megadja magát_. Kérem. Mindezek dacára, kedves Turai úr,
köszönöm, amit értem tett. _Indul_.
Turai. Nincs miért. Hová megy?
Almády. Még hamar biflázom egy kicsit a francia neveket. _Meghajtja
magát._ Asszonyom! Uram!
Turai. A viszontlátásra, Maurice!
_Almády el. Szünet._
Annie _Turait megölelve_. Köszönöm, te drága csavaros fejem! Nehéz volt?
Turai. Nem. Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Síma, gömbölyű,
bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt
hiszi fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik
síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?
Annie _szégyenkezve_. A vállamra mondta.
Turai. Igen? Én azt hittem, a homlokára.
Annie. Maga egy nagy gazember.
Turai. Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek a
gazember. Nem, Annie. Én egy fiatalembert megmentettem sok-sok csúnya
szenvedéstől. Én nagyon meg vagyok magammal elégedve.
_Gál és Ádám belép._
Gál. Gyertek, már együtt van a társaság!
Lakáj _belép_. Tálalva van. _A középen áll. Ádám karonfogja Anniet,
elindulnak._
Gál _Turaihoz_. Ne szégyeld azért magad, öregem, mert másképp történt,
mint ahogy te gondoltad. Régi dolog, hogy sok jó drámaíró van a világon,
de a legjobb drámaíró mégis csak maga az élet. _Karját nyujtja
Turainak._
Turai _belekapaszkodik és indul vele_. Már csak azért is, mert nem veled
írja a darabjait. _Mind a két pár kimegy._
Lakáj _előrelép, a közönséghez_. Tisztelt hölgyeim és uraim… tálalva
van! _Meghajol, hátralép._