Turai. Mi az? Már lemegy a falat?
Gál _abbahagyja_. Nem. Nem tudok nyelni, Rémesen ideges vagyok. Oda
vagyok.
Ádám. Én… édes Sándor… én nem akarok tovább terhetekre lenni ezzel az én
összetört életemmel.
Turai. Na, na, na.
Ádám. Nem. Én ezt belátom. Ezzel a vérző sebbel a szívemen, ezzel a
kétségbeeséssel…
Turai. Hát édes fiam, ebből a hangból ez a kevés is elég volt. Férfi
vagy. Mondd meg, mit akarsz.
Ádám. Mindenekelőtt elutazom innen.
Turai. Azt jól teszed. Tovább.
Ádám. Aztán a zenét, amit neki írtam, összetépem és elégetem.
Turai. Nohát aztán még mit csinálsz?
Ádám. Ne bánj velem ilyen lenézően. Nézd, nekem nincs senkim, csak te.
Csak ti ketten. Ha most nem volnátok itt, már rég végeztem volna
magammal.
Turai _Gálhoz, aki megint a reggelit piszkálja_. Mit csinálsz ott
folyton?
Gál. Megint próbáltam, de nem megy. Képtelen vagyok nyelni. Engem
beteggé tett ez a dolog.
Ádám. Látod, ennek is én vagyok az oka.
Turai. Hát édes fiam, beszéljünk komolyan. Ami történt, megtörtént. De
te fiatal vagy. Tehetséges vagy. Tiéd a jövő. És millió más nő van a
világon.
Ádám. De mikor ezt olyan rettenetesen szeretem!
Turai. El fogunk utazni. Voltál már Párizsban?
Ádám. Nem.
Turai. Hát az lesz az első állomás. Párizs a boldogtalan szerelmesek
örök vigasztalója. De itt most a legközelebbi jövőről van szó. A mai
napról és a holnapról.
Ádám. El innen, rögtön el innen! Nem akarom látni!
Turai. De igenis fogod látni. Nem tűröm, hogy itt botrány és pletyka
legyen. Éjjel jöttél meg, mindenki tudja, hogy a menyasszonyod és ma
reggel megszököl. Még csak ez kéne! Ne félj, nem kívánom, sőt nem is
engedem meg, hogy kibékülj vele. De össze kell szedned minden erődet.
Délelőtt szépen üdvözölni fogjuk és egy-két napig még itt maradunk. Egy
árva szót sem szólunk neki arról, ami itt történt. Te kedvesen és okosan
viselkedel vele, akárhogy vérzel is belülről. Tudom, hogy ez fáj. _Gálra
mutat._ Ő azt mondta az éjjel, hogy meg kell ismerned az élet
keserűségeit. Hát ez az. És… a legkeserűbb keserű. Ma lettél férfi,
fiam.