Turai _súgva_. Jóreggelt.
Annie _minden átmenet nélkül kacér, csengő kacagásokkal tarkítja
beszédét:_ Jó reggelt. Legédesebb titkárja ennek a világnak, egy kis
műsorváltozás van, aminek azt hiszem a vendégsereg is fog örülni. Nem
egyedül lépek fel, hanem Almády művész úrral együtt. Eljátszunk maguknak
egy szellemes, elragadó, nagyszerű kis párjelenetet. _Turai meghajol._
Annie _figyel a telefonba, aztán arcát Turai felé fordítva belebeszél a
kagylóba._ Hogy milyen darab?
Turai. Francia.
Annie _a telefonba_. Francia darab. _Ismét Turaira néz._ Hogy kitől van?
Turai. Géraldy.
Annie. Azt hiszem Géraldytól. – Igen? Bravo.
Turai. Mit mond?
Annie. Azt mondja, hogy Géraldyt imádja. Minden darabját ismeri.
Turai. Ajjaj! Akkor nem! Nem! Akkor Sardou írta!
Annie. Pardon, most látom, hogy tévedtem. Nem Géraldy írta, hanem
Sardou.
Turai. Victorien Sardou!
Annie. Victorien Sardou. – Igen. – _Turaihoz_. Azt mondja, attól csak a
«Nórá»-t ismeri.
Turai. Jó. Ilyen ember kell nekünk.
Annie _a telefonba_. Ilyen ember kell nekünk.
Turai. Nem! Ez privát volt.
Annie. Privát volt! Pá édes! A viszontlátásra, drága! Pá cukros!
_Folyton kacag._ Hogyne aranyos! Nagyon szívesen, édes! Maga lesz a
súgó, cukros. Hogyne. Természetesen. Tessék? Hogy mi a címe? _Belenéz a
kéziratba._ «Fogat fogért». Viszontlátásra. _Leteszi a kagylót. Átmenet
nélkül hirtelen, hangosan, ismét zokogni kezd. Sírva kérdezi:_ Mondja,
miért francia darab?
Turai. Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban.
És őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól – illik,
hogy végre én is adjak nekik valamit. Na de most engedjék meg, hogy
erélyesen fejezzem ki magamat. _Szeretetreméltóan_. Mars tanulni!
_Almádyhoz_. Maga pedig azonnal másolja le a darabot, hogy senki rá ne
ismerhessen az írásomra. Írja le.
Almády. Egyszer?
Turai. Legalább.
Almády. Mindenre gondol!
Turai. Nem úgy, mint némely déli gyümölcs.
Annie _aki abbahagyta a sírást és most a kéziratot olvasgatja_. Már nem
jó.
Turai. Miért? Hol?
Annie. Itt. Én nem mondtam neki, hogy: «Utálatos a csókod». Fájdalom,
azt mondtam neki: «A csókod…
Turai. «… édes és forró, mint az égő puncs». Tudom. Hallottam. De
szerencsére ezt a fiú már nem hallotta, mert kituszkoltuk innen.
Almády. És ha szabad kérdeznem, miért utálatos a csókom?
Turai. Ez már a második részben van, amit én írtam hozzá az igazihoz.
Almády. De miért utálatos a csókom?
Turai. Nekem utálatos. Ez az én költői véleményem az ön csókjáról. _Az
ajtó felé tuszkolja őket._
Annie. Borzasztó ez! Hát nem tudott zörögni vagy köhögni, mikor ez
áthallatszott? Valami jelt adni?
Almády. Köhögni! Tényleg… Köhögni!
Turai. Mondja fiam: akkor most mit csinálnék? Már az első szavak olyan
borzalmasak voltak. Most minden el volna veszve.
Almády. Csodálatos agyvelő!
Turai. Ne hizelegjen!
Annie. Igaza van. És már abban az első pillanatban meg volt az ötlete?
Turai. Nem. Az ötletet maga adta.
Annie. Én?
Turai. Igen. Én mindig a jót tételezem fel. Az első percben tényleg azt
hittem, szerepet tanulnak. Később aztán rájöttem, hogy igazi.
Annie. Miből gondolta, hogy szerep?
Turai. Olyan hamisan mondta. Meggyőződés nélkül. Különösen a szerelmi
vallomást.
Annie. Mert nem szeretem.
_Innen kezdve igen gyorsan._
Almády. Nem szeretsz?
Annie. Nem.
Almády. Tehát hazudtál az éjjel.
Annie. Hazudtam.
Almády. Csak hogy megszabadulj.
Annie. Igen. Gyűlöllek.
Almády. Kígyó!
Annie. Meg tudnálak ölni!
Almády _felzokog_.
_Innen kezdve megint rendesen._
Turai. Állj! Elég! Még csak ez hiányzik! _Almádyhoz_. Figyelmeztetem,
nekem aztán sírhat, én ezt direkt szeretem nézni.
Almády. És miből jött rá, hogy mégse szerep volt, hanem igazi?
Turai. Abból, hogy maga férfiatlanul viselkedett. Ilyen szerepet szerző
nem ír egy hősszerelmesnek.
_Innen kezdve igen gyorsan._
Almády. Én, férfiatlan?
Turai. De még milyen!