Annie. Hogyan?
Turai _összerendezve a csomót_. Igen. Itt van az a darab. Ez az.
Annie. Ki írta?
Turai. Én. Ne bámuljon gyermekem, azzal a tiszta kék szemével. Inkább
kérdezze azt, hogy mikor írtam. Ma éjjel. Négy órától hatig. Amint
hallottam, rögtön megírtam. Az ember vagy színműíró vagy nem színműíró.
Egy rövid kis egyfelvonásos darab, nem is ostobább, mint a többi. A
felét hallottam a falon keresztül, a másik felét hozzá költöttem. Ki-ki
a saját fegyverével harcol az életben. Én a tollammal harcolok. Úgy
érzem magam most, mint egy cirkuszi akrobata, aki az ügyességét
véletlenül egyszer életmentésre használja fel. Ennél tisztességesebb
szándékkal még ember darabot nem írt. Kár, hogy ezzel a mi közös
operettünket is megmentem, mert ez anyagi hasznot jelent. De nem bánom,
elszenvedem ezt is. Ha csak két ember boldogságáról volna szó, szebb
volna az ötlet. De így se csunya. És most: nem bámulni, hanem rögtön
átvenni, kivinni, megtanulni és eljátszani.
Annie. Eljátszani?
Turai. El bizony. Csak ezzel lehet igazán bebizonyítani, hogy az, amit
odaát beszélgettek… hogy az két szerep volt. Ma délután főpróba. Ma este
premiér.
Almády. Ma este? Hol?
Turai. Lent a nagy szalonban, a mai nagy hangversenyen. Vacsora után,
mint tudják, nagy koncert készül. _Anniehoz._ Maga már rajta is van a
műsoron.
Annie. Igen, egy pár dalt akartam énekelni. Ő meg Petőfi verseket
szaval.
Turai. Hát egy kis műsorváltozás lesz. Maga nem énekel, ő meg nem
szaval, hanem ketten együtt egy kis vígjátékot adnak elő. Egy kis
egyfelvonásost. Nem mindegy?
Annie _belenéz a kéziratba_. De hát, hogy tanulom én ezt meg estig?
Turai. Na hallja, az éjjel már egészen jól tudta.
Almády _óriásit sóhajt_.
Turai. Mi baja?
Almády. Fellélegzettem, Turai úr! Ismeri a feleségemet?
Turai. Hát nem mondtam a telefonba, hogy halálos veszély van?