_Turai megállítja. Némajáték: Turai arcán az látszik, mintha ezt
mondaná: «várjon, most kényszeríteni fogom magamat, hogy eszembe jusson
a neve». – De ez nem sikerül. Turai lemondó mozdulatot tesz. A lakáj
megérti ezt, elmosolyodik és odasúgja neki: «Dvornicsek!» Aztán kimegy.
Turai lezárja mögötte az ajtót kulccsal. A telefonhoz megy, füléhez
emeli a kagylót._
Turai. Portás? Kérem kapcsolja ide Balogh Annie őnagysága szobáját.
_Vár._ _Odaát erős telefoncsengés. Szünet. Magában._ Alszik!
_Odaát ismét erős csengetés._
Annie _odaát, dühösen, mint akit felébresztettek_. Halló!
Turai. Halló!
Annie _dühösen_. Ki beszél?
Turai. Bocsánat, hogy felébresztettem. Itt Turai Sándor beszél.
Annie _sikoltva, boldogan_. Sándor, Sándor!
Turai. Kezét csókolom.
Annie. Honnan beszél?
Turai. Meg fog lepődni Annie. A szomszéd szobából beszélek. A négyes
számú vendégszobából.
Annie. Hogy lehet az?
Turai. Annie drága, mindent meg fogok magyarázni, de most nagyon sürgős
és fontos dologról van szó.
Annie. Szent Isten, csak nincs valami baj?
Turai. De igen. Valami baj van.
Annie _kiáltva_. Az Istenért, ne ijesszen meg! Mi történt?
Turai _leteszi a kagylót, úgy felel, telefon nélkül_. Nem kell
megijedni. Ellenben arra kérem… _közben rágyujt_… hogy azonnal jöjjön
ide át hozzám. Azonnal.
Annie. Most rögtön?
Turai. Most rögtön. Nyissa ki azt az ajtót, amelyik ebbe a szobába
nyílik. Vegyen magára valami pongyolát.
Annie. Mit csináljak?