A cim talán nem egészen helyes. Nem Weimar lett köztársasági, hanem a
köztársaság jelent meg Weimarban. Megjelent vendég gyanánt, aminthogy
ebben a városban talán még az időnek a változása is csak vendég módjára
jelentkezik és nem változtat a tizennyolcadik század végének és a
tizenkilencedik század elejének hozzája tapadó hangulatán.
Pedig ezt a hangulatot nem a külsőségek adják meg. Az Ilm partján fekvő
kis városkának nincs meg az a régies karaktere, melyet a kisebb német
városok közül oly sok megőrzött. A régi városfalak már eltüntek,
helyükön és köröskörül modern épületek emelkedtek a német középvárosok
átlag-stilusában. Igazi ódonság nélküli város lehetett már a multban is.
Székhelye volt egy parányi nagyhercegségnek, távol esett a nagy
utvonalaktól, hiányzott a kereskedelme és ipara, melyből büszke polgári
osztály sarjadzott volna, nem volt, aki hivalkodóan ékes, csucsos és
boltives házakkal épitse tele az utcáit és tereit. Ami a régi Weimarból
megmaradt, az egy nagyhercegi palotát kivéve, kicsiny és igénytelen,
jellegzetesség nélkül való és nem volna alkalmas egy kor hangulatának
megőrzésére.
A hangulatot Weimarban a német irodalom aranykorának az emlékei őrzik.
Aki vándorulján Weimart felkeresi, azt nem a tájképi szépségek, nem az
épitkezés emlékei, nem az élet lüktető megnyilvánulásai csábitják, hanem
csakis Goethének, Schillernek és kortársaiknak az emléke, akik itt éltek
egy kis német uralkodónak az udvarában, ahová csak nagy ritkán jutottak
el a világtörténelem egyik legmozgalmasabb korszakának a hullámverései.
Gazdájuknak, Károly Ágost nagyhercegnek nagy tetteit nem jegyezte fel a
történelem. Bajos is lett volna nagyot alkotni egy akkora
országocskában, melyet lóháton egy nap kényelmesen be lehet utazni.
Mégis ez a nagyherceg, aki viharos ifjuságában azzal tünt ki, hogy
nagyszerüen tudta az ostort pattogtatni Jena piacán és udvarából
megszökve szénégető lányokkal járt táncolni, egyike volt Németország
legnagyobb fejedelmeinek. Kicsiny pénzzel, gyenge anyagi eszközökkel,
gyakran adóssággal a szellemóriásoknak olyan udvarát tudta maga köré
gyüjteni, aminőt összegyüjteni kivüle soha született uralkodónak még nem
sikerült. Korának hivatalos világát megbotránkoztatta, hogy költőkkel és
egyéb éhenkórászokkal vette magát körül, azokat magas méltóságokra
emelte, számukra nemességet járt ki a császárnál és inkább velük
barátkozott, mint a rangjához illő, biborban született senkikkel. Régi
formák között forradalmár volt a trónuson. Nagyobb vélemény- és
gondolatszabadság uralkodott az udvarában, mint akárhány modern
demokráciában. Ezért vendég ma Weimarban a köztársaság. Weimarban ma is
Károly Ágost nagyhercegnek az udvara él, varázslatos erővel babonázza
meg egész Németországot s mikor az uj köztársasági Németország
kifejezésre akarja juttatni, hogy szakit a multjával és Potsdam
emlékeivel, ide jön el, a nagyhercegi Weimarba, hogy első nemzetgyülése
itt készitse el a Goethe és Schiller emlékét őrző szinházban a német
köztársaság alkotmányát.
Igy lett 1920 legelején rövid időre Weimar a nagy politikai érdeklődés
középpontja és Németországnak az irodalmi jelentőségén kivül történelmi
jelentőségü városa. Csendes utcáit eleven élet zaja, képviselők,
politikusok, ujságirók, fényképészek és kiváncsi idegenek raja verte
fel. Goethe és Schiller szobra idegenül tekintett a lábaik előtt nyüzsgő
sokadalomra. A sokadalom rövid idő mulva eloszlott és a városka megint
visszasülyedt révetegen álmodozó nyugalmába. Weimarnak megint
kidomborodott a régi jellege s ismét a német irodalom legszebb korának
az emlékei nyomják rá a bélyegüket. A ház a Frauenplanon, melyben Goethe
félszázadon át élt, dolgozott és meghalt, Goethe kerti laka, a
Schiller-ház, a park és a ligetek, melyekben munkáik tervét szövögetve
bolyongtak, a szobrok, a relikviák, a német irodalom nagyjairól nevezett
utcák és terek, a nagyhercegi palotának költőtermei, munkáikat
megörökitő freskókkal s a temérdek bolt, mely jóformán egyébből sem él,
mint Goethe és Schiller levelezőlapokból, plakettekből, emlékekből,
munkáikból, vagy rájuk vonatkozó munkákból. Még a város szükségpénzein
is a Goethe-ház, Goethe és Schiller arcképe szerepel. Jövedelmi
forrásnak elég jelentékeny, mert minden idegen visz belőle legalább
néhány márkára valót s amit igy elvisznek, azt a városi pénztárnak
sohasem kell beváltani.
Igazában a köztársaság csak két nagy változást okozott Weimarban. Az
egyik az, hogy a nagyhercegi palotát átalakitották muzeumnak. A
fogadótermek ugyanis olyanok voltak, hogy méltán beillettek muzeumnak s
most hozzájuk kapcsolták a magánlakosztályokat is. Egyébként a régi
személyzet megmaradt, csak az udvari tisztviselőkből és lakájokból
muzeumi tisztviselők és őrök lettek. Mikor pedig az idegenek halkan
csoszogva végig mennek a termeken, – a berakott padlókat ugyanis nagy
mamuszokkal védik, amelyeket mindenkinek fel kell huzni a cipőjére, –
mélabus tompasággal hangzik a kalauzoló felügyelő szava:
– Mióta az uraságok eltávoztak…
A másik változásról az idegen, hacsak nincsen nagyon beavatva a német
viszonyokba, szintén a nagyhercegi kastélyban értesül. Valamelyik
teremben mutogatják az utolsó thüringiai őrgrófnak a képét, aki
tizegynéhány gyermeke között felosztotta az országát. Akkor darabolódott
fel ez a különben sem nagy ország egész sor nagyhercegségre,
hercegségre, fejedelemségre, „Mióta az uraságok eltávoztak“, ez a sok
kicsi országocska megint egyesült. Thüringia köztársaság lett belőle,
melynek parlamentje Weimarban ülésezik és minisztériuma is ott székel. A
látogató ismét a felügyelő szavát véli hallani, amint némi tulzással
befejezi a képhez füzött magyarázatát:
– … És igy a viszonyok megváltozása folytán ismét helyreállt a _nagy_
thüringiai állam.
De legyen bár Weimar egy parányi nagyhercegségnek, vagy a _nagy_
thüringiai köztársaságnak a székhelye, a legmaradandóbb emlék, melyet
bárki is innét magával visz, Goethének a lakása és a benne elhelyezett
Goethe-muzeum, amelyben a németek nagy kegyelettel összegyüjtötték
lehetőleg mindazt, ami nagy költőjüknek életére és müködésére
vonatkozik. Természetesen a tömérdek összehordott emlék nem annyira az
ifjukorra, mint inkább a későbbi esztendőkre vonatkozik, mikor már a
megállapodott és szinte olimpusi magaslaton trónoló Goethe elismert
szellemi vezéralakja volt Németországnak. Az emlékek nem a Friderika
szerelmének poétikus óráit, nem a Sturm és Drang esztendőit, hanem a
férfikor müködésének és az aggkor nyugalomra hajlásának az éveit
örökitik meg. A legtöbb helyet a ház első részén és a hozzákapcsolt
melléképületben Goethe miniszternek és titkos tanácsosnak –
mellékfoglalkozásában Goethe az is volt, – szobrai, képei, majolikái,
természettudományi gyüjteményei és raritásai foglalják el. Ezeket Goethe
maga is muzeumnak szánta. Igaz, hogy ő nem ugy képzelte, hogy kegyeletes
bucsujáró hely legyen belőlük, hanem azt vélte, hogy természettudományi
gyüjteményei örök értéküek lesznek az utókor számára.
Kétségtelen, hogy a gyüjteményekben van sok értékes és szép dolog, hisz
Goethét tisztelői életének későbbi éveiben nemcsak mindenfelől
elhalmozták ajándékokkal, hanem ő maga is egyike volt kora legelső
műértőinek, aki tudatosan gyüjtött és gyönyörködött szerzeményeiben.
Mégis a lakásban nem ezek a gyüjtemények a legértékesebbek, hanem az a
kertre nyiló, szinte elrejtett négy kis szobácska, amelyekben Goethe élt
és dolgozott. Ez a négy szoba ma is abban az állapotban van, ahogy
Goethe halálának órájában maradt. Akiben van némi szentimentalitásra
való hajlandóság, nem tudja meghatottság nélkül nézni az asztalra
fektetett párnát, amelyre könyökölve a nyolcvanadik évét meghaladt nagy
aggastyán diktálta a Faust második részét, vagy a kis kopott asztalt,
amelynél a legnagyobb költői zsenik egyikének diktandójára iskolai
leckéket körmölgettek az unokái, vagy a parányi, szinte zugszerü
hálószobát, melynek butorzata oly egyszerü és szegényes, hogy manapság
jobbfajta lakáj és inas se fogadná el. Kényelemnek semmi nyoma,
mindössze az ágy előtt egy pokrócdarab. Szőnyeget se a négy
lakószobában, se az annak idején fogadótermekül szolgáló első lakrészben
nem türt meg Goethe, mert a betegségek raktárának tartotta.
De talán még jobban meglepődik, aki nem szentimentális szemekkel nézi a
nagy költő dolgozó szobáját, hanem mühelytanulmányokat akar végezni ott,
ahol a költészetnek oly sok halhatatlan alakja megszületett s ahonnét
oly sok ezer rim kikerült. Mintha nem is költőnek és nem is
miniszternek, hanem természettudósnak volna a szobája. A mi szemünkben
már kezdetleges fizikai müszerek, lombikok, hőmérők, ásványdarabok,
anatomiai és növénytani atlaszok, természettudományi müvek, – közöttük
csupán a saját munkáinak egy csonka kiadása. A falon az 1832. évi
postakocsijáratok menetrendje és annak a tizenhárom politikai kérdésnek
a jegyzéke, melyekkel még foglalkozni akart. Semmi müvészi disz, csak
egy kis Napoleon-kép és egy parányi Zeüsz-szobor. Az iróállvány üveg
Napoleon-szobra már nem számit müvészetnek, mert illatszeres üvegnek
volt a dugója és Goethe rajta a – sugártörést tanulmányozta. Az ablak
előtti állványon egy kis üvegben cinóber, egy tányér föld és egy
dobozban egy pisztráng koponyája és halcsontok, amelyekkel közvetlenül a
halála előtti napokban tervezett valami kisérletet. Ami ebben a szobában
van, a Faust költőjét Faust szerepében őrzi meg az utókor számára. Az
örök emberinek mindenkoron egyik legcsodásabb képviselője.
Aki látó szemekkel nézi végig a szobát, nagyon sokat megért Goethéből és
különösen megérti, hogy miért volt ő talán minden időknek a legmélyebben
gondolkodó poétája. A kis szoba az ezerfelé megoszló érdeklődést, a
pihenést nem ismerő tudásvágyat és kutatást tükrözi vissza. Lehet, hogy
visszatükröz egyebet is és hihetővé teszi, amit Goethéről mondanak, hogy
ő maga nem költői alkotásait, hanem a Farbenlehret tartotta élete
legfőbb müvének s azzal büszkélkedett, hogy sikerült neki megcáfolni
Newton tanitását. De egyuttal megmagyarázza azt is, hogy mi adott a
nyolcvanegy esztendős aggastyánnak olyan látnoki erőt, hogy meg tudta
jósolni, mikor 1830-ban a párisi forradalom hire és Geoffroy-St. Hilaire
fölfedezése a fejlődéstan egységéről egyszerre érkezett meg Weimarba,
hogy az elsőből elfelejtett politikai esemény lesz, de az utóbbi a
legnagyobb befolyást fogja gyakorolni az emberiség gondolkozásának és
világnézletének kialakulására. „Az egész világ végtelen harmónia és az
ember csak egy hangjegy ebben a harmóniában.“
A költők nem földi emlékeikben, hanem müveikben élnek. A weimari
Fürstengruft őrzi Goethe és Schiller hamvait, ha ugyan a koponya,
amelyet annak idején átszállitottak, valóban Schilleré. Ez a koponya,
melyről évtizedek óta folyik és sohasem fog elülni a vita
Németországban, a legékesebb bizonyitéka, hogy minden földi emlék
mennyire kétes értékü és hiu az örökkévalóság szempontjából. És mégis
százak és ezrek zarándokolnak ezekhez az emlékekhez, talán mert érzik,
hogy hozzájuk a soha nem haló szellemnek az emléke tapad.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1:
Szoros rend van és bölcs müvészet
a dolgok viszonyában; s ez a Forma
teszi Isten képévé az egészet.]
[Footnote 2: Az emberélet utjának felén…]
[Footnote 3:
Én rajtam jutsz a kinnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
– – – – – – – – – – –
Ki ha belépsz, hagyj fel minden reménnyel.]
[Footnote 4:
Nincs semmi szomoritóbb,
mint emlékezni régi szép időkre
Nyomorban.]
[Footnote 5: Aznap többet nem olvasánk azontul.]
[Footnote 6: A régi vágynak érzém nagy hatalmát.]
[Footnote 7: Lélek, mely győz minden harc viharában.]
[Footnote 8: Sohasem járt vizekre szállottam én.]
[Footnote 9:
s neked diszedre szolgál,
Hogy uj pártot csináltál tenmagadnak.]
[Footnote 10:
Csak csillagod kövesd jó hiszemben
– felelt, – előtted a Hir réve nyitva
Ha jól ismertelek meg életemben.]