François Villonnal 1914 őszén kötöttem barátságot. A galiciai harctéren,
Jaroslau fölött az oroszok összelőtték valamelyik Czartoryski hercegnek
a kastélyát. Az üszkös romok közül két könyvet vittem el magamnak
emlékül. Az egyik volt Cyrano de Bergerac szatirikus meséje a hold és
nap államairól, a másik François Villon összegyüjtött költeményei.
Derüs, de csipősen hideg novemberi napokon a lövészárokban olvastam a
két könyvnek ódon franciasággal irott sorait. Azóta az emlékezetemben
François Villon és Cyrano de Bergerac mindig egybeolvadnak a galiciai
homokkal, a folyóparti nyárfákkal, a zizegő fenyőkkel, a puskák
ropogásával és a felgyujtott majorságok esténkint fellobogó lángjával.
Sajátságos módon az ágyudörgésnek semmi helye sincs ezekben a
gondolattársulásokban.
Villon és Bergerac kalandos utakon kisértek végig a lezsajszki éjszakai
harctól a czenstochovai fekete Máriáig és a szegedi könyvtárszobáig,
ahol a megszállás ideje alatt meglepődve kerültek össze egy kései
honfitársukkal, egy dominikánus tábori pappal, aki a békében irodalmat
is tanitott valamelyik franciaországi szerzetesi iskolában. Villon ma
itt fekszik előttem. Gyürött lapjai kisimultak a könyvkötő keze alatt.
Tépett sárga papirtáblája eltünt és a kegyeletes kék selyemkötés alatt
semmi sem árulja el a tizenötödik század zivataros életü poétájának
huszadik századbeli háborus kalandjait. A cimlap előtti oldalon
beragasztva Juhász Gyulának a kezeirása, akinek ódon balladája
összekapcsolja a galiciai visszaemlékezéseket a régi Páris hangulatával
és a poéta-ősnek hányatott életével:
A korcsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében,
Visszás hang kél a hur alól:
– Mulandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szép, ki jó,
Szeme agát volt, haja ében,
Most alszik az Ur békéjében,
Fehér sir fekete éjében,
De hol van a tavalyi hó?
_A tavalyi hó_, amelyet Villonnak egy örökszép refrénje vitt bele a
világirodalomba, régesrég elolvadt. Azok, akik Villont hallgatták a kis
párisi csapszékekben, a diákok, akik vele üzték farsangi bolondságaikat,
a bársonyos testü nők, akik ölelésre tárták ki karjukat, a büszke
főpapok, akik megbotránkozva olvasták a tiszteletlen és gunyoros
verseket, a szigoru birák, akik felállitották a pellengért és bitót,
mind, mind elmentek, eltüntek nyomtalanul. De két végrendeletében és
balladáiban él még a furcsa és hányatott életü poéta, akinek életrajzi
adatait jóformán kimeritik az éhezések, megvesszőzések, bebörtönzések és
fejére hozott halálos itéletek. A középkor és ujkor határán pengett a
lantja, de hurjai ma is visszhangozva rezgik az élet vérpiros
gyönyörüségeit és a sáppasztó halál fájdalmas melankoliáját.
Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor.
Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek,
eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen
csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen
megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de
viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké
élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet
probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e,
avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a
legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek
szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az
élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.
Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy _a halál költője_. Talán az
egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál
gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két _Testamentom_,
ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei,
elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal,
élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli
gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen
az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig
cimborák,
„_Si bien parlants, si bien chantants,_
_Si plaisants en faits et en dits,_“
elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér
Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek,
elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, jók és gonoszak s az Ur ad örök
nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy
Károly és hová tünt el a tavalyi hó?
Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál
gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek
emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta
Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört
végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel
Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az
emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a _haláltánc_
kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken,
utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon
rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet
korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A
misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra
itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról
leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt
Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az
emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük
előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.
A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a
_Halál diadala_. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám
vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon.
Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás
lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál,
ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor
és hermelin boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A
másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik.
A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak
a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.
Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis
középkori kápolnák, melyeknek _külső_ freskói a _Halál bálját_
ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt,
királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt,
mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének
egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a
legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja
mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor
naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál
előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.
Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel
foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz
tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és
oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli,
aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő
az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe
mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés
motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen
kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül,
hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei,
szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu,
sokat éhező, sokat bünöző kobzost a halál költőjének, ugyanolyan jogon
lehetne egyuttal _az élet költője_ is. Olyan himnuszt az életre keveset
irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei,
aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.
Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós
kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első
nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos
vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni,
hogy mit jelentsen:
_– Né de Paris emprés Pontoise,_
„születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e
csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem
tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban
elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét,
selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a
józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a
pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott
iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az
iskolai használat számára kipreparálni.
Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy
züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet
mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői
értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a
párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a
skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt
róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, – mai nyelven
kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több
hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak,
akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a
bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki _kirándulásáról_, ahol
_terepszemlét_ tartott és egy _vállalkozást_ készitett elő; tudjuk, hogy
sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket
az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a
trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta
magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen
való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele
elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami
gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok
vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault
d’Assigny orleansi püspöknek.
De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a
kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban
megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód,
a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész
serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott
irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven,
pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő,
cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a
papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki
szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta
szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha
anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete ebben különbözik a
trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott
emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott
ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.
Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége,
frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a
nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma.
Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt
évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek
lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden
sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a
szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették
tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne
felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex
érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is
elmondani:
_– Vous vieillirez, ô ma belle maitresse!_
és melyik lirikus költő nem vállalhatná ma is büszkeséggel e sort:
_– Deux estions et n’avions qu’un coeur!_
Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői
képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést
használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és
olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század
franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki
az igazi emberi részvétet érzi _a szegény_ _kicsi nők_ irányában,
akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom
kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk
keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a
kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon
át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a
bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez,
amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely
„jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló
fiatalság mohósága cseng ki soraiból:
_– Cueillons, cueillons la rose au matin de la vie!_
Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult
kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó
sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb
lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a
sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt
siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az
elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont
legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk
döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot
szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész
összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már
nem birná el.
Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres
általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir
mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket
képvisel. Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori
Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész
ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös
oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab
husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város
érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt
háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója,
Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő
volt a legjobb _párisi_ költő, aki valaha élt.
Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden
valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément
Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz
esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében
hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a
gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma
is belezsong az emberek szivébe:
Voltam gyerek, szomoru boldog,
Volt kikelet és annyi jó.
Roptam a táncot, a bolondot.
Csókoltam Bertát és Izoldol,
Most várnak a vörös koboldok.
De hol van a…
De hol van a tavalyi hó?