elhatároztam véget vetni a bizonytalanságnak s tegnap, egyedül, csak
komornám társaságában áthajtattam a bárónéhoz.
– És mindent saját szemével látott?
– Mindent és sokkal többet, mint legvadabb képzeletemben vártam. Már
messziről feltünt, hogy a kastély kormos falai vidám világos színre
vannak kimeszelve. A kapu előtt emelvény állott és azon két zubbonyos
szobrász faragta és javítgatta a párkányzat fölött álló családi czímert.
A puszta kert földjét felásták és fűmagot vetettek belé; közel a házhoz
műkertészek dolgoztak, gyepkoczkákat raktak le s virágokat ültettek,
cserepestől. Az udvaron egy kocsis négy lovat sétáltatott; a nyitott
szin kapujából egészen új és igen díszes kocsi fénylett elé.
– A réthfalvi kastélyban?
– Valóban félni kezdtem, hogy kocsisom, tévedésből valami gazdag
zsidónak frissében összeprolongált kastélya elé hajtott. A nagy teremben
kettős létrákon szobafestők ágaskodtak; egy csoport mázoló az ajtókat
tölgyfa-szinre festette. Épen most hoztak Pestről két nagy tükröt és a
báróné méregette a falat, a hova felaggathassa!
– Nagyon meg volt lepetve?
– Úgy látszott, de nem mutatta. Olyan szivesen fogadott, mint a
házasszonyok szoktak, ha épen sürgős foglalatosság között találjuk őket.
Miután előre kimondtam, hogy ebédre nem maradhatok, bevezetett egy
szobába, mely eddigelé legalább, nem volt fenekestől felforgatva.
Feltünt előttem, hogy a báróné boldog és elégedett. A kétkedésnek és
bizonytalanságnak egy vonása sem rajzolódék homlokára.
– Ez rettenetes fenyegetés ellenem.
– Kivételkép igen közlékeny volt irányomban; ezerfélét beszélt, a mire
kiváncsi nem voltam. Bevitt a garde-robe-ba, a hol egy egészen új s csak
gyalult deszkából összeszegezett rakasz állott, rajta a vasuti
szállítmányjegygyel: Páris–Budapest. Megnyitá ajtaját s belől valami
fabunkóra akasztva, töretlenül, a legpompásabb menyasszonyi toilett
függött. Csak a leány hiányzott belőle.
– Világos készület a lakodalomra.
– Később hálószobájába vezetett s ott felnyitá előttem mesés hírű
pénzszekrényét. Megmutatta az ajándékba vett ékszereket. Mondhatom,
nagyon értékesek voltak. Ha nekem ilyenek volnának, rögtön eladnám s a
pénzt kellemesen elkölteném. Mert hogy viseljem is, arra oly
czikornyásan divatosak voltak, hogy az izlésnek még nyoma sem
maradhatott rajtok.
– És a menyasszony?
– Ennek még a szinét sem mutatták nekem. A báróné példálózkodott ugyan
valami rögtön bekövetkezett migraine-re; de nem érthettem: ő szenved-e
benne, vagy a leánya?
– És a lakodalom napja?
– Csak azt hallottam: ma-holnap; rövid időn; legközelebb. De ha a báróné
meghatározott napot nem említett, a nyilt szerénytelenség vádja nélkül,
bővebben nem kérdezősködhettem. És most?
– Igen, grófné; ez a kérdés: és most?
– Azt már mondtam, hogy én hirhedt házasságszerző vagyok, és
természetemnél fogva, mindig a hű és regényes szerelmesek pártján állok.
Ez igaz is volt, habár a grófné ezen állítását élő példákkal be sem
bizonyíthatta volna. Csak annyi kétségtelen, hogy mindig különös
érdeklődést mutatott a szívügyek iránt. Lehet, hogy ez tisztán csak
szíve jóságából következett; de inkább valószinű, hogy ily beavatkozása
által főleg magának akart izgalmat, sürgős foglalkozást, vagy kellemes
időtöltést szerezni. Ha sikerült, büszkén aratta le győzelmének
gyümölcsét; ha balul ütött ki, nevetett, kiverte fejéből s nem szerette,
ha mások emlékeztetik rája.
Különben jól tudta, hogy Gábor gróf is csak elérhető lehetőséget várhat
tőle. Igazi grófnétól ez is sok. Ilyen szíves segítség volt tőle, hogy
egyszer egy szerelmes levélkének kézbejuttatását magára vállalta. De
csattanós históriákra, vagy erőszakos szerelmi coup d’état-ra még
gondolatában sem vállalkozott. Elég önmegtagadás volt tőle, hogy új
hirek közlésének czímén másodszori meghivót küldött egy férfinak, a ki
az egész őszi idényre szivesen látott vendégként volt fogadva.
Gábor gróf büszke lehetett e kivételes kitüntetésre; de az avatottabbak
mégis suttogták: mérnökből soha sem lesz igazi gróf. Ezek közől senki
sem követheti el a hibát, hogy legközelebbi szomszéd létére, minden
mentség nélkül, két hétig se nézzen a vendégszerető ház felé.
Egyik hiba után a másik következett. Gábor gróf, hogy rossz kedvével
másokat ne untasson, igen kereste a magányt. Ebéd alatt szivesen vette,
ha mások sokat és víg dolgokat beszéltek, neki pedig békét hagytak. Oly
magaviselet, mely ilyen körben nem maradhat észrevétlenül.
Rettenetes állapot az, dúsgazdag lakoma, tréfa és nevetközés közben,
csak kényszerüségből mosolyogni, belől pedig sötét kételyekkel küzdeni
és odavetni lelkét a marczangoló kétségbeesésnek.
Már késő este volt, a midőn az illem megsértése nélkül parancsot
izenhetett kocsisának, hogy fogjon.
Mikor pedig felült és őszi könnyü felöltőjét felvette, csak azt várta,
hogy kocsija felzökkenjen az országútra.
Akkor előre hajlott, kezét a kocsis vállára tette és parancsolá:
– Hajts Réthfalvára. Olyan gyorsan, a mint a ló csak élve megbírja.
Mit akart ott, most, éjjel?
XX. (Igen uriatlanul töltött éj.)
A kényelmes kocsi gyorsan koczogott az uton, egyenesen dél irányában.
A szenvedély, nyugtalanság, féltékenység és kétségbeesés hordta a fiatal
embert, a ki nem gondolta meg hidegen, hogy mit cselekszik?
Mert ha kocsija, lova van az embernek, a jól kavicsolt úton elébb-utóbb
ott lehet Réthfalván: de csak akkor jusson először eszébe: mit akar ott?
mi a czélja? minő sikert remélhet?
Oda ment éjjel, a hol nappal is hiába kér bebocsáttatást. A báróné nem
fogadja el látogatását s még nagy udvariasság lesz tőle, ha tagadó
válaszát valami köznapi mentséggel indokolni kegyeskedik!
Ilyen helyre sietett ő, éjjel!
Egy pár óra mulva meg fog érkezni és nem fogja tudni, mihez kezdjen?
Vendéglő, mely szobával is szolgálhat, a mezővároskákban is ritka. A
falukban pedig csak zsidó korcsmáros mér bort és pálinkát. Tehát a falu
szélén álljon meg a csinos úri fogat? mit mond erre a kocsis, mit
mondanak az elkényeztetett urasági lovak?
Paraszt háznál keressen szállást? Ezt kap mindenütt, a hova bekopogtat,
még a vándor iparos legény is, ha tud magyarul. Hogy ne találna hajlékot
a gelenczei gróf!
De majd felvirrad reggelre. Az egész falu összecsődül a hirre, minő
fényes úri vendéget kapott Pap Tamás uram, a ki csak negyedtelkes gazda
és már kétszer telelt ki Ujhelyen a vármegye költségén.
A báróné mindjárt a reggeli kávé mellett értesül a nagy ujságról s mint
kétfejü sárkány őrzi meg leányát, el nem bocsátja szeme elől, nehogy a
felhők közől levélke hulljon kezébe.
De hát ha őrizni sem kell többé a feledékeny kis leányt? Hogy a szomorú
külsejü házat kijavítják, a termeket festik és újra butorozzák, a kertet
csinosítják: más okból is történhetik. Ki tudja? végre tán a báróné is
ráunhatott az őt lealázó fösvénységre s ezután több csinosságot, több
kényelmet akar élvezni. Hanem a menyasszonyi ruha megrendelése és gyors
megérkezése sokkal fenyegetőbb jelre mutatott. Menyasszony nélkül nincs
menyasszonyi öltözék. Legalább rendes körülmények között még nem látott
ily készületet senki. De hogy a báróné a nagy értékü ékszereket is
elfogadta, sőt nagy örömmel mutogatja is: ez minden kétséget
eloszlatott. Ily kincset csak az elismert, elfogadott vőlegény
küldhetett menyasszonyának.
Ha ez így van, mit lehet ellene tenni? Mit használnak most már a kis
leánynak titkosan írt és oly magasztos lelki hevület közt átadott
jegyzetei? A ki a legfelsőbb biróság előtt elveszté pörét, sehova sem
felebbezheti ügyét. A leányka szerelmes levele nem váltó, melyet minden
esetben ki kell fizetni. Mi volt tehát hátra? mi volt még itt elvégezni
való? Hogy a változékony gyermeknek szemrehányásokat tegyen? ez
férfiatlan tett lett volna.
És mégis hajtatott gyorsan Réthfalva felé. Belevágott a legdiákosabb
szinezetü kalandba. Ez nem illett hozzá, a régi positiv mérnökhöz, a
későbbi osztálytanácsoshoz, de tán a mai fiatal grófhoz sem.
Ilyen ember adhatná fejét arra, hogy éjjel lesse a házat, körül sétálja
a báróné kuriáját; kitegye magát azon lehetőségnek, hogy valaki
megállítsa és kérdőre vegye?
Sőt, hogy a legprózaibb esetet is számításba vegyük: hát ha a falu
komondorai megugatják és körülveszik? Azalatt pedig ama hűtlen és
könnyelmű teremtés teljes lelki nyugalommal alszik és álmodik azon
boldogságról, mely őt, az irigylendő Nagygáthy grófnét, várja.
Mindez nem jutott a fiatal ember eszébe.
Legalább nem az első perczekben, a lelkében keletkezett féltékenység
furiáinak foga között.
De mentől inkább közeledett és a hűvös éji szellő megcsapkodá lázas
forróságban lángoló homlokát, annál inkább kezdett visszatérni régi
hideg megfontoló tehetsége. Nem annyira ugyan, hogy útjából
visszaforduljon, de legalább gondolkodni kezdett vállalatának gyakorlati
nehézségeiről.
Már lehetett esti tizenegy óra, a midőn egyszerre a távolból, a mérnök
fülében igen ismeretes tompa dörömbölés hangja közeledett. Ezt éles
fütty követé s a vonat, a nem messze fekvő állomás előtt egy perczre
megállott.
– Hah! ez jó gondolat.
Az egykori főmérnök a vasut összes itteni állomásfőnökeit jól ismerte.
Tehát volt a szükségben szállás és éji nyugalom magának és meglehetős
hely a kocsisnak és lovaknak.
Parancsolá tehát, hogy kocsisa egyenesen a pályaudvarba hajtson be.
Csakugyan régi ismerősére talált, a ki legelőször is azt hitte, hogy a
gróf azért igyekezett ide, hogy az átmenő vonaton hazafelé utazhasson.
A gróf barátságos vendégszeretetet kért és nagy szivességgel nyert is.
Annál nagyobb volt az állomásfőnök csodálkozása, a midőn a gróf
kijelenté, hogy bizonyos elhalaszthatlan ügyben, mely egyedül és
személyesen csak őt érdekli, rövid megpihenés után, útra fog kelni, még
pedig gyalog!
Oly határozottan mondá ezt a gróf, hogy az állomásfőnök nem sok szót
vesztegetett az ellenkező tanács ajánlására, hanem vendégét, nagy
sajnálkozással útra bocsátotta.
De nem egyedül. Először, adott kezébe egy hatalmas bunkósbotot,
másodszor elészólított egy kocsitoló szolgát, azon utasítással, hogy a
gróf urat kövesse és minden parancsolatának engedelmeskedjék.
Így tehát ketten mehettek.
Hová? Réthfalvára, mely e helyre, gyalog menve, egy órányi távolságra
esett.
A mozdony füttye, az állomásfőnök egyenruhája, a kiséretül adott
kocsitoló, egyik eszmét a másik után sugta az egykori mérnök fülébe.
Most már nem búsult többé az éji szállásról és a nappali búvó helyről,
honnan igen sokat láthat, a mi a kastély körül történik.
Ez a biztos hajlék pedig a pályaőr háza volt, mely a kastély felső
kertjének tőszomszédságában állott. Ő maga mérte ki helyét; ő maga
ügyelt az építkezési munkálatokra.
A pályaőrt pedig jól ismerte. Itt állítá meg ő egyszer a vonatot és épen
ezen öreg embert küldé be a báróné kertjébe, friss virágokból font
koszorúval, az ezredes sírjára.
A töltés tetején senkinek sem szabad járkálni, most azonban Gábor gróf
magas pártfogás alatt állott s ha valahol az őrök megállították őket, a
kisérőül adott kocsitoló csak azt mondá: félre az útból; nem látod, hogy
én vagyok?
Ezen teljes érvényű útlevél mellett négy, öt pályaőr birodalmán is
akadály nélkül áthatolhattak, míg végre a réthfalvi kert kerítése alá
értek, a hol a pályaőr, egy tehervonatra várakozva, földre tett lámpája
mellett édesdeden szunnyadozott.
Öreg legény volt már Márton bácsi s nagyon megijedt, a midőn nem a
közelgő vonat, hanem egy pár sötét alak ébreszté fel őt álmából.
A gróf megköszönte a kiséretet és herczegi borravalóval vett búcsút a
kocsitolótól.
Az öreg Márton, a réthfalvi kert melletti pályaőr bámulva ismeré meg a
mellette álló fiatal emberben a korábbi főmérnököt és a mai grófot, a
gelenczei kastélyból.
– Tetszik valamit parancsolni?
– Szállást kérek az éjre.
– Szállást? az meg van tiltva; de ha az én főmérnököm, az én fiatal kis
grófom parancsol: az egészen más.
Aztán sokáig dörmögött magában az öreg, mint a ki mondani is akarna
valamit, de tán okosabb volna hallgatnia.
Végre, az éj sötétében, a midőn a beszélőnek zavart arczvonásait senki
sem látja, neki bátorodék és kérdé:
– Méltóságos uram! a mióta tudom, hogy az én főmérnökömből Szabolcsy
gróf lett, sokszor akartam levelet írni Gelenczére.
– Szivesen vettem volna. De itt vagyok, beszéljen élő szóval.
– Sohasem találná el, ki vagyok?
– Ön? És ki volna?
– Megmondanám, ha nem félnék, hogy a mostani hatalmas uraság restelhetné
az ilyen régi ismeretséget.
– Beszéljen bátran. Ön tudja, hogy annak idejében magam is szegény
legény voltam.
– Úgy van, szegény. Főmérnök a vasutnál! Akkor is annyi volt köztünk a
különbség, mint a püspök és a falusi templom harangozója között.
– Patvarba, az ilyen hasonlítgatásokkal. Szóljon s meglátja, hogy a mai
gróf még mindig dicsőségének tartja a főmérnökséget.
– Oh, akkor még nem tudtam, mi köt bennünket össze. De tessék elhinni:
én eddig a szerencsémmel senki előtt sem dicsekedtem és ezután sem
fogok.
– Tehát, ki ön?
– Én? hogy is mondjam. Én a gróf úrnak keresztapja vagyok és a gróf úr
az én keresztfiam. Nem nagy atyafiság, de mégis valami.
– Ön az én keresztapám?
– Én vagyok Hólyag Márton, a ki a szép, jó és boldog világban, Kossuth
apánk idejében, fuvarba járogattam. Egyszer Szerencs mellett, a
szekeremen, kis gyermek jött a világra. A lengyelkei pap bevitte Tokajba
a templomba s annak rendi szerint megkereszteltük a kis Gáborkát. Meg
sem ajándékoztam keresztfiamat. Mai napig adósa vagyok ezzel neki.
– Ne búsuljon, majd kiegyenlítjük számadásunkat. Most pedig, kedves
keresztapám, vezessen födél alá, mert reggelig aludni akarok.
– Mindjárt otthon leszünk. Amott az átjáró; onnan csak kétszáz méter az
őrházig.
– Van felesége?
– Van bizony, hála Istennek.
– Tán épen az a szőke menyecske, a kit régebben többször láttam?
– Az, bizony; nem is más.
– Későn házasodhatott, keresztapám, ha ilyen fiatal felesége van.
– Mindig későn házasodik az ember, ha életében negyedszer követi el ezt
a bolondságot.
– Negyedszer?
– Oh uram: a mi a férfinál a hivatal, az a fehérnépnél a házasság. A hol
egy szoba, konyha, meg egy darab kenyér van, úgy folyamodnak arra az
asszonyok, mint mi, ha megürül a pályaőr házikója. És ha az öreg ember
nem merne is vállalkozni, addig járnak komendálgatni a komámasszonyok,
míg egy ilyen bolond jószág a nyakunkon marad. Ne vegye panaszkép az
Úristen.
Így tett szert éji szállásra az ifjú gróf, épen a réthfalvi kert
tőszomszédságában. Meg is érdemlette szerencséjét, mert épen ő mérte ki
helyét, hajdanában.
Az álmából felvert menyecske, mihelyt meghallotta, ki lépte át a
küszöböt? rögtön felkelt és ágyat vetett a vendégnek; maga pedig két
szalmazsákot terített a konyha közepébe és ott töltötte, áldott jó
lelkiismerettel az éj hátralevő részét.
Reggel hat órakor fehér kávét vitt be a grófnak. A hozzávaló kenyeret
szépen megpirította. Mert szakácsné volt azelőtt Király-Helmeczen az
ispánnál és tudta, mily drága-finom ételekkel élnek a gazdag emberek.
Ez időben a pályaőr hivatalos önérzettel leste a reggeli vonatot. Ott
ajtaja előtt s tábornagyi rövid botjával mutatta, hogy szabad az út,
nincs semmi akadály.
A fiatal ember pedig tökéletesen otthon volt. Számára biztosabb és
kényelmesebb observatorium nem létezhetett e világon. Kifelé, a domb
magaslatán szántóföldek terültek. Befelé az ablakon át végig láthatott a
pusztult kerten egész a kastély fehérlő homlokzatáig.
Egyelőre beszédbe eredett a menyecskével.
– Kedves galambocskám, kérdenék valamit, ha megigérné, hogy nem adja
tovább szavamat.
– Én? Még csak az kellene, hogy pletykát csináljak! Elhiheti, gróf úr,
hogy olyan titkok vannak rám bízva, hogy még a zempléni főispán felesége
sem tudja.
– Ezt örömmel hallom.
– Tudja meg, hogy Lenke kisasszony nagyon jó hozzám. Én öntözöm, minden
este a gyepet az ezredes sírköve körül. Az ablakból is láthatja, hogy
olyan friss zöld, mintha egy vég bársony volna leterítve. Tudja, mit
mondott nekem a kisasszony ezelőtt három nappal?
– Szeretném hallani.
– Azt mondta: Örzse néni, mert így szólít a kis angyal, holnap délben
levelet adok át, titokban, vigye a városba és tegye a postára.
– És elhozta a levelet?
– Nem hozta biz azt, szegény. Azóta nem jött fel a kertbe. Egész nap
lestem, a levesem is majd kifutott, de a kisasszony nem mutatkozott.
– Csak nem beteg tán?
– Semmi baja. Víg és jókedvű. Ezt Jetty szobaleánytól tudom, a ki derék
leány, de Lenke kisasszony mégsem bízná rá levelét, mert elébb kerülne
az a báróné, mint a postamester kezébe.
– Gondolja, hogy Lenke kisasszony egész napon a szobájában marad?
– Arról nincs szó. Elviszi az anyja sétálni az alsó kertbe.
– Oda pedig nem jut be idegen.
– Dehogy nem. A báróné igen szivesen lát engem s mást is a faluból.
– Tehát elmehetne oda?
– A mikor akarok. Csak vennem kell öt krajczárért kalarábét,
paradicsomalmát és petrezselymet s a báróné úgy megköszöni a pénzt, mint
a zsidó, ha petroleumot vásárlok tőle.
– Elmegy ma oda?
– Ma inkább, mint máskor. Az öregem azt mondta, itt ebédel a gróf s
akkor meg kell mutatnom, mit tud még a királyhelmeczi ispán szakácsnéja.
– Köszönettel veszem Hólyag Márton uram vendégszeretetét. Nem eshetik
meg, hogy találkozik Lenke kisasszonynyal? és az igért levelet is
átveheti tőle?
– Azt majd meglátjuk.
– Ismeri Nagygáthy grófot?
– Hogy ne ismerném? Szörnyű nagy gróf, de piczi kis emberke. Épen egy
ilyen vézna jószágot láttam egyszer a beregszászi vásáron, a mint
megevett hat font csepűt.
– Gyakran jár ide?
– Egy héten kétszer. Reggel jön, este tíz órakor megy vissza. Istenem,
hogy lehet az ilyen ember gróf, a mikor a számadó gulyás még bojtárnak
sem venné be.
– Látja néha?
– Látom. Bár ne látnám, mert ugyancsak meggyűlt vele a bajom.
– Hogy-hogy?
– Nem érthetem, hogy ha az ember egyszer gróf, még szemtelen is
lehessen.
– Ah, szemtelen? Ez érdekes kezd lenni.
– A dolog így történt. Már jó sötét volt, a midőn öntözém a gyepet a
honvédezredes sírja körül. Egyszer csak mellém furakodik a gróf, mond
valamit s aztán, követem alássan, úgy nyúl hozzám, hogy ijedtemben, a
milyen széles a tenyerem, úgy pofon találom legyinteni.
– Csattant?
– Mint mikor a szél becsapja az ajtót! Szépen megcsendülhetett a füle
belé. De csak aztán kezdtem félni. Hátha van olyan törvény, hogy
felakasztják az olyan embert, a ki pofon szelt egy grófot?
– Még eddig nem volt rá példa. Alkalmasint azért, mert nem tett panaszt
a bíró előtt.
Ezalatt átrohant a vonat és Hólyag Márton uramnak szabad ideje volt
délig. Mindjárt tűzre való fát vágott; elküldte feleségét a boltba,
mészárszékre, hogy mára olyan ebéd legyen, a minőt Zemplén még nem
látott.
Mikor kongott a réthfalvi harang, csakugyan az asztalon volt a leves s
utána még három tál válogatott eledel. Örzse asszony még jobban akart
főzni, mint az ispánnétól tanulta s azért a boltból tizenöt czitromot
hozott s minden ételt ezzel fűszerezett agyon. Bölcsen vélekedvén, hogy
a grófok, a drága czitrom nedve nélkül, ennivaló dolgot be nem vesznek
szájokba.
Épen az utolsó étel jött az asztalra. Nagy gonddal készült pecsenye egy
vén kecske czombjából, gyönyörűen felczifrázva levegőben szárított
szalonnából metélt szeletkékkel.
A ház asszonya büszke öntudattal akará vendégét kinálni e remek
készítményből, a midőn fél szemmel mindig lesve az uraság kertjében
netán feltünő jeleket, egyszerre lecsapja az asztalra a tálat s mint
kilövött nyíl iramlik az ajtó felé.
– A kisasszony!
Erre a fiatal ember is kirugja maga alól a széket, maj magával rántja a
terítőt és odaszökik az ablak mellé.
Nézett és látott. Ott volt, csakugyan ott lebegett könnyű léptekkel a
kertben, mint a bokrokat megzörgető szellő. Körüljárta a síremléket
övező pázsitot; majd a gyepre lépett; óvakodva visszatekintett a kastély
felé. Egy fohászszal egész imát bocsátva az ég felé s aztán a sírkövet
kétszer, háromszor megcsókolá.
A következő pillanatban a pályaőr feleségének vörös szegélylyel ékített
kékpettyes szoknyája is tarkítá a kert pusztaságát. Örzse néni is
óvatosan haladott előre s mégis, mihelyt észrevette a kis leány, hogy
valaki közeleg feléje, nyájas arczczal intett, megfordult, a földre
nézett s azután mint a galamb, mely repkedni indult, de a felhők között
karvalyt pillantott meg, visszarepült a kastély oltalma alá.
Mindez legfölebb harmincz lépésnyi távolban ment végbe az ablak mellé
szögezett fiatal ember szeme előtt. Látva a kis leány megfutamodását,
mellét valamely eddig soha nem érzett fanyar és keserű érzet rohaná meg.
Azt hitte, végső órája ütött. Ah! a leányka megbánta, vagy elfeledte, a
mit igért!
De mi történik a következő perczben?
A pályaőr csinos menyecskéje nem zavarodik meg a kisasszony eltűnése
miatt; inkább biztosabb lépésekkel halad előre, odáig, a hol a leányka
állott. Itt lenéz a földre, keresgél, aztán hirtelen lehajlik, felvesz
valamit, köténye alá rejti s akkor győzelmet hirdető arczczal rohan
visszafelé.
[Illustration: Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve.]
– Ezalatt Gábor gróf már a ház küszöbét tartja elfoglalva; útját állja a
hazatérőnek s a fellázadt szenvedély legvadabb hangján kérdi:
– Talált valamit?
– Semmit. Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve.
És ezen kincsarany találására azt mondhatta: semmit! Mi lehetett ennél e
földkerekségen becsesebb?
A levél tintával volt írva, bizonyságul, hogy a kis leány több
szabadsággal bir, mint azelőtt. Szabatosan volt czímezve,
spanyolviaszszal lepecsételve s még postajegygyel is ellátva.
Mi lesz tartalma? Hátha korán örvendett?
Visszament a szobába, a hova a házbeliek, illemből és szerénységből nem
követték. A terített asztalról vett elé egy kést s felhasította a
borítékot.
Halavány volt mint a fal, de mindjárt az első sorok olvasására,
arczszíne megjött, elfojtott lélegzete újra szabad lőn.
Ím a tartalom:
«Egyetlen igaz barátom a földön!
Ön hallhat most Réthfalváról csodálatos meséket. Megérkezett a
menyasszonyi ruha, a mama szekrényében ragyog a drága ékszerek sokasága;
de az én szememet el nem vakítja, többre becsülöm a szétszórt kavicsot
az országúton.
Lesz híre a nagy lakodalomnak. Jön a vőlegény, öt lóval, sallangos
szerszámmal. Elhozzák Leleszről az aranykeresztes apátot, Beregszászról
a város tizenkét mozsarát a durrogtatásokra. Itt lesz a násznép
huszonnégy kocsival. Készülnek a násznagyok, egyik főispán, másik
miniszter. Van már két nyoszolyóleány, olyan nehéz selyembe, hogy
uszályukat el sem czipelhetik. Meg van rendelve Pestről, ifjabb vagy
idősb Rácz Pál bandája, hogy húzza a csárdást kivilágos kivirradtig. Már
kaptuk levelét a párisi szakácsnak, a ki azt írta: öt konyha és tizenhét
egészen különfajú kemencze kell neki, ha igazi uraknak való süteményt
akarunk.
Egyelőre nincs más csodálni való a mamám szerény kastélyában, mint egy
kis semmiség, a ki nagyon hasonlít egy elszédített gyermekhez. Ez most
úgy mutatja, hogy víg, nevetköző s alig várja a lakodalmi táncz
megkezdését. Oh nagyon bájos dolgokat kell hallania: hogy csak azért
volt eddig világtörténelem, csak azért építették az egyiptomi
piramisokat, azért dőlt meg Róma, azért találta fel a franczia
forradalom a guillotinet, hogy végre, ennyi előzmény, ily gazdag múlt
után méltókép derülhessen fel a nagy nap, október 1-je, melyben a Lenke
nevű falusi ibolyából, egyszerre az óriási Nagygáthy grófnak boldog
felesége legyen!
Ennyi roppant készület mellett, egy igen mellékes kellékről mégis
megfeledkeztek. Avagy bizonyos-e, hogy menyasszonyt is találnak a
háznál? Egy holttestet, gyertyák között, a ravatalon, tán igen: leányt,
fátyollal és koszorúval fején, a templomban, semmiesetre sem!
Oh, barátom, legyen megvigasztalva, hogy még van e világon igazi hűség a
leányok szivében. Én pedig élni akarok, ha lehet. Én csak azé lehetek, a
kinek nemes szívből ömlött könnye az én kezemen száradt meg. Tőlem függ,
hogy másé ne legyek; tőle, hogy csak az övé.