A hadviselés számos olyan nyersanyagot emészt fel, amelyeket a
háború alatt újból beszerezni nem lehet. Az ágyúgyártás, a
fegyverek és lövedékek gyártása például rengeteg mennyiségű
rezet, bronzot, nikkelt, aluminiumot, ónt és ólmot fogyaszt.
Mivel bányáink ezeket a fémeket részben nem termelik, részben
pedig csak csekély mennyiségben tudják termelni, azért a
hadvezetőség a hadieszközök és lövőszerek gyártásához szükséges
fémanyagot egyéb tárgyak fémanyagából szerzi meg. Magyarországban,
Ausztriában és Németországban egyaránt gyűjtik a háztartásban és
az iparban nélkülözhető vagy fölösleges és használhatatlan
fémtárgyakat, amelyekből a rézanyagot, ólmot, nikkelt vagy
alumíniumot kiválasztják, beolvasztják és a hadiszergyárakban
alkalmas módon újból felhasználják.
A nikkelből nagy mennyiséget fogyasztott béke idején az állami
pénzverő is, mert 10 és 20 filléreseink gyártására kizárólag ezt
használták. A pénzverésre fordított nikkelanyagot most úgy
próbáljuk hasznunkra fordítani, hogy a nikkel váltópénzt kivonják
a forgalomból, beolvasztják és helyettük vasból vert váltópénzt
gyártanak. Németország már az 1915. év őszén forgalomba hozta az
acélból vert váltópénzeket, amelyek a nikkelpénzt pótolják és
csakhamar mindenütt népszerűekké váltak.
A kereskedelmi forgalomban a vaspénz nem újdonság. A félművelt és
vadonélő afrikai, ausztráliai népek közül sokan ma is különböző
alakú vasdarabokat használnak és ezzel fizetnek, vagy ezzel
cserélik be árúikat. A vaspénz nem is legősibb formája a
vásárlási eszköznek. A tudósok kutatása azt bizonyítja, hogy a
tárgyak kicserélése volt a kereskedelmi forgalomnak a
legkezdetlegesebb módja. Bizonyos, hogy ősi időkben csak ezt
ismerték és hosszú fejlődés után jutott el az emberiség a
különböző alakú vaspénzekhez, a vaspénztől pedig a pénznek mai
alakjához.
Herodotosz görög történetíró könyvében leírja, hogyan kereskedtek
az Afrika északi partján lakó kartagóiak a szomszédságukban
letelepült líbiai négerekkel »A kartagói hajók--írja
Hérodotosz--elvitték az árúkat a líbiai tengerpartra, ott
kirakták, azután ismét hajóikra szálltak és a hajón nagy tüzet
gyújtottak, amelynek füstje messzire ellátszott. A füst
figyelmeztette a benszülötteket, akik mindenfelől a tengerpartra
gyűltek és az árúk megszemlélése után a magukkal hozott
aranyszemecskéket a kiválasztott holmik mellé lerakták. Azután
ismét eltávoztak. Alig tűntek el, a kartagói hajók újra
kikötöttek a parton, megvizsgálták az aranydarabok mennyiségét és
ha elegendőnek találták, akkor elvitték, az árút pedig
otthagyták. Ha az árút értékesebbnek tartották, akkor hajóikra
tértek vissza és várakoztak. Nemsokára újra megjelentek a
feketebőrű benszülöttek és még néhány aranyszemecskét tettek le,
aztán megint elvonultak. Most már az árúk és az aranydarabok
értéke egyenlő volt és a kartagóiak az aranynyal elégedetten
tértek vissza hazájukba. Ennek a néma kereskedelemnek az idejében
sohasem történt meg, hogy a néger benszülöttek az árút idő előtt
elvitték volna, vagy hogy a kartagói kereskedők az árúért ok
nélkül kértek volna több aranyat.«
[Illustration: Kősó-pénz az afrikai Abessziniában]
[Illustration: Ásó- és csákányalakú vaspénz]
Az Indiai-óceánban levő Cejlon szigetén laknak a veddák, akik ma
is még majdnem úgy vásárolnak, mint két és félezer évvel ezelőtt
az afrikai négerek. Az erdőben elejtett vadakat elviszik a
singaléz kovácsok műhelye elé. A kovácsoknak a vadakért vasból
vert nyílhegyeket, ásókat és egyéb eszközöket kell adniok, mert
ha nem teszik, akkor a veddák véres bosszút állnak rajtuk. Afrika
némely vidékein is fegyverrel kezükben intézik el a vadon élő
néptörzsek az árúk kicserélését.
[Illustration: Érdekes módon összekötött néger vaspénz]
A kezdetleges műveltségű népek között természetesen kevés alkalom
van a kereskedésre. Ezek a népek házi eszközeiket, ruházatukat,
fegyvereiket maguk készítik. Legfeljebb annyi történik, hogy
egymás között cserélik el a ruhát fegyverért, vagy a házieszközt
valamely földmivelő szerszámért. A kereskedelmi forgalmat
tulajdonképen nem is a ruhaneműek és a szerszámok indították meg,
mert ezekre nincs mindig szükség, hanem a nélkülözhetlen
élelmiszerek.
[Illustration: Csomóba kötött vaspénz az afrikai Kongóban]
[Illustration: Csomóba kötött különböző afrikai vaspénzek]
Számos félművelt népnél még ma is inkább az élelmiszer a
kereskedelmi értékmérő, mint a pénz. Az Izland szigetén élő népek
például még 150 esztendővel ezelőtt is apró szárított halakat
használtak pénz helyett, valamint régente a mi katonáink
járandóságát is sóban fizették,-Kínában pedig a munkásokat néha
még ma is rizzsel fizetik. Mikor Kolumbusz Kristóf Amerika
földjére jutott, akkor a Hondurasz szigetén élő néptörzs a
kakaóbab szemeit használta pénzérték gyanánt és például a
középamerikai Guatemalában a városoktól távol lakó falusi nép
néhol még mindig kakaóbabbal fizet. Tibetben a teának és a
diónak, a szibériai lappok földjén a rénszarvas tejéből készített
sajtnak van olyan szerepe, mint amilyent a mi életünkben az
aprópénz játszik. Sok helyütt a dohány és a só szerepelt a vadon
élő népek között pénz gyanánt. A későbbi évszázadok során a
szarvasmarha volt az értékesebb árúk vásárlásának eszköze. A
rómaiaknál a pénznek a latin neve »pecunia«, amely a »pecus«
(szarvasmarha) szóból származik és elárulja, hogy régente az
árúkért marhákat adtak. Régi magyar irásokban is a vagyont és a
kincset nem egyszer »marhának« nevezik, ami annak a bizonysága,
hogy az értékesebb tárgyakat az ősmagyarok is marhákért
vásárolták. A hereró-négerek Afrika belsejében meg nemrégiben is
marhákért vásároltak lovat, kocsit vagy becsesebb gazdasági
eszközöket. Egy-egy lóért 8--10 ökröt, szekérért pedig néha
40--50 ökröt is adtak.
A pénz történetében rendkívül érdekes a test díszítésére
ékességül használt pénzek alkalmazása is A csontból, fából
faragott remekművű gyöngyök, gyűrűk, kagylókból készült apró
tárgyak a vad népeknek szinte kinálkoztak, hogy a csere
eszközeivé váljanak. A kagylópénz emlékeit a tudósok megtalálták
azokban a többezeréves barlangokban, kiásott telepekben, amelyek
a művelődő ember legelső lakóhelyei voltak. A kagylókat vagy
számuk szerint, vagy súlyuk szerint használták, részben pedig még
ma is használják az afrikai néger törzsek. Togóban például--amely
a világháború kitörése előtt a németek gyarmata volt--a
tengerparton 1000 kagyló, az ország belsejében pedig 1600 kagyló
ért egy német márkát (1 korona 20 fillért). Ismeretes dolog, hogy
régebben a partvidéken élő afrikai négerek az elefántok értékes
agyarát is pénz helyett használták.
[Illustration: Kongói négerek a rúdra erősített
vaspénz-vagyonukkal.]
Mindezek értékesebb tárgyak, amelyek a kereskedelmi forgalomban
megérhették azt az árút, amelyért adták. Ősrégi időkben azonban
kőpénz is volt: a csiszolt és átlyukasztott kerek kődarabokat
felfűzve nyakékül használták, vagy pedig a csereforgalomban pénz
helyett alkalmazták. Éppen ilyen szerepük volt a gyöngyöknek,
néhol pedig a prémeknek is.
Hosszú fejlődés után jutott el az emberiség a fémekhez, amelyek
csakhamar minden más értékmérő eszközt kiszorítottak és a
cserének, vásárnak és kereskedelemnek egyedüli eszközei lettek.
Közöttük természetesen a vas a legrégibb. Homérosz görög költő
már Krisztus születése előtt 900 évvel megírja, hogy a kereskedők
Lemnosz szigetéről a kisázsiai Trójába járnak és a görög harcosok
ércért mindenféle holmit vásárolnak tőlük. Az aranyból és
ezüstből készült pénzeket már a régi görögök ismerték. Ezek a
pénzek súlyuk és nagyságuk szerint voltak értékesebbek, akinek
tehát nagy vagyona volt, az a hatalmas aranypénzeket és
ezüstdarabokat alig tudta megőrizni. Egy régi feljegyzés beszéli
például, hogy 10 görög mina (körülbelül 900 korona) értékű pénz
elszállítására kétökrös szekér kellett.
Juliusz Cézár ötven évvel Krisztus születése előtt azt írja a mai
Anglia területén lakó britannokról, hogy hoszszú réz- és
vasrudakat használnak pénz gyanánt. Ezek a nagy rúdpénzek
némelyik afrikai néptörzsnél még ma is forgalomban vannak. A
rudakat a néger kovácsok pontosan egyforma súlyban és egyforma
alakban gyártják, az alakjuk néha a mi késünkhöz, néha nyílhoz
vagy ásóhoz hasonló. A rúdalakú vaspénzek helyett Kongó némely
vidékén a pálmalevelekhez hasonló vaslemezeket készítenek, a
lemezekbe a levelek ereit is belevésik és ezeket az embernagyságú,
díszes vaslemezeket használják pénz helyett. A gazdagabb négerek
ezeket a pénzeket mint vagyonukat nagy rudakra szúrva viszik
magukkal.
A műveletlen afrikai népeknél a vaspénz a kezdetleges viszonyok
között élő emberek szükségleteit elégítik ki. Nálunk háború
idején a vaspénznek az a jelentősége, hogy a pénzverésre használt
nagymennyiségű nikkelt a hadviselés céljaira ajánljuk fel.