Ettingenné. Őrült voltál?
Olympia. Nem. Csak valami formában ki kellett, hogy törjön belőlem ez az
érzés.
Ettingenné. Na most kitört. Jól kitört. Egy remény van. Hogy apád nem
kapta meg a levelet. _Kis szünet után felkiált:_ Szentisten! Ajánlva
küldted.
Olympia. Igen.
Ettingenné _vigyorogva_. Én csudálkozom magamon, hogy már nem
választottam a legegyszerűbb megoldást. Tíz gramm morfium és minden
rendben van örökre. Ha apádra nem gondolnék… már odaát volnék a
túlvilágon. Nekünk végünk van. _Hirtelen más hangon:_ Vallj be mindent.
Olympia. Nincs több.
Ettingenné _hitetlenül emeli fel ujját_. Du… Olympia!
Olympia. Ich schwöre Dir. Du kennst mich ja.
Ettingenné. Ich kenne Dich, el is hiszem, fiam.
Olympia _önmagát gúnyolva_. Paraszt. A bearanyozott paraszt. Ó, de okos
voltam, hogy nem engedtem.
Ettingenné. Ördögöt voltál okos. Hát most nem volna mindegy?
_Kopogtatás_.
Ettingenné _sóhajtva_. A csendőr. – Szabad.
_Krehl jobbról belép._
Krehl. Már kétszer bátorkodtam itt jelentkezni.
Ettingenné. Igen. Kicsit a levegőre mentem. És a lányom felszaladt az
ékszereket megnézni.