–
TELEKVÁSÁRLÁSI BOTRÁNY PUSZTASZEREN! !!!SZOROS, NEM SZOROS!!! MIT MOND
SZVATOPLUK?
–
_Pusztaszer_, február 16.
Nagy telekvásárlási botrány ügye tartja izgalomban Pusztaszer
intelligenciáját. Amit az esetről a helyi lapok megírtak, csak homályos
világot derít az ügyre, de munkatársunknak oly adatokat sikerült
megtudni, melyek európai botránnyá dagaszthatják a pusztaszeri
szenzációt. Sikerült meginterjúvolni _N. Szvatoplukot_, az eset egyik
főszereplőjét, a pusztaszeri földbirtokost és _B. Árpádot_, a
telekvásárlási história aktiv előidézőjét. _B. Árpád_ apját is meg
akarta interjúvolni munkatársunk, aki azonban munkatársunk
bemutatkozására röviden ennyit felelt: »Álmos vagyok« – s így nem
tartottuk illőnek alkalmatlankodni.
_Mit mond Szvatopluk?_
A szimpátikus agrárt dolgozószobájában sikerült feltalálni
munkatársunknak. Alacsony, szerény külsejű ember, szlávos kiejtéssel
beszél. Arra a kérdésre, honnan ismerte _B. Árpádot_, indulatosan felel.
– Honnan ismerném? Ügynököket küldött hozzám. Én nem törődtem az egész
dologgal, tetszik tudni, máskor is jöttek hozzám, hogy így-úgy, adjam el
azt a kis birtokot. Ezek is mindenféle zsidók lehetnek, mondom magamban,
Ázsia felől jöttek.
– Azt mondják, a vereckei kapun keresztül érkeztek és sokan voltak.
– Ugyan kérem. Annál a kapunál éppen nem volt senki, a házmestert
berendeltem belső munkára. Gyanus volt nekem mindjárt. Bejönnek a
Kárpátiba, nem fizetnek kapupénzt. Aztán nem is voltak sokan. Szépen
besurrantak, körülnéztek, nem látja-e őket senki. Pár ember.
– Marczali tanár úrral beszéltem, ő azt mondja, nagyszerű emberek
voltak, különösen _B. Árpád_. Lovagias emberek.
– Igen? Hát mondja meg Marczali tanár úrnak, tiszteltetem a nagypapát.
Szép fogalmai vannak neki a lovagiasságról.
– Hogyan történt az eset?
– Mondom, egyszerre csak jön az ügynök. Itt van ez a _B. Árpád_, mondja
nekem, ez akar velem üzletet csinálni. Ő eladja nekem a Fehér Ló-t,
tetszik tudni, azt a szállodát a Rákóczi-úton – én küldjem el neki a
Feldet és Füvet. Mondom, milyen Feldet, mindjárt a Feld Mátyásra
gondoltam, ezek olyan komédiás népség, hát megigértem, hogy majd
elküldöm Feld Mátyást, vagy Feld Irént, tárgyaljon vele, neki adom. Alá
is írtam valamit. Hát egyszerre csak jönnek, hogy ők a Feld alatt az
egész földet, szóval az én telkemet értik és hogy az most az övék. Ez a
_B. Árpád_ valami mulatót vagy mit akar ott építtetni, _Magyarország_
mulatót, már le is szerződtette a színészeit. Micsoda vicc ez, mondom,
ebbe én nem megyek bele. Hát az orrom alá röhögtek, mutatják az írást,
hogy aláírtam. Ez nem járja, mondom, ez már sok. Ezek csak nevettek.
Hogy hurcolkodjam ki gyorsan. Hallatlan! Irja meg kérem, hogy
kijátszottak.
Szvatopluk dühösen verte az asztalt. Munkatársunk gyorsan elbúcsuzott.
_Mit mond B. Árpád?_
A kitűnő alapítót munka közben találjuk. Egy párducot tanított kacagni,
régi párduckacagánya már elkopott.
– Mi igaz a színházalapítás híréből? – kérdezte munkatársunk.
– Hát majd csinálunk valamit. Tetszik tudni, eddig csak szerény szerző
voltam magam is, – honszerző – most szeretnék otthon lenni a magam
házában. Megcsinálom ezt a mulatót ezen a telken. A Kárpáti mulatótól az
Adria szállóig nem volt ilyen, amilyen ez lesz.
– Mi igaz a szerződésekről keringő hírekből?
– Igen, hét szerződést aláírtak már. Egyszerű bérszerződések.
– Én valami vérszerződésről hallottam. Marczali tanár úr…
– Ugyan kérem, sajtóhiba. Az összes lapokba így került bele. Milyen
tévedés!
– Wörösmarty ujságíró-kollégám azt mondja, nagyon meg voltak elégedve a
telekkel.
– Az, aki a Zalán-riportot csinálta? Kérem, igazítsa ki azt a passzust,
hogy én elkéstem volna az éji homályban. Pontos ember vagyok és
kilenckor mindig megjelenek a próbán. Én nem késem.
– Kérem, kiigazíttatom.
– Még valamit. Legyen szíves, tegye közzé a Nyilttérben, hogy nem vagyok
azonos a báró Vereckei Weisz Árpáddal, a Lipótvárosból. Az se igaz, hogy
én a vereckei szorosban megfordultam volna és azt mondtam volna neki:
»Csak furakodjon kicsit, kedves Weisz, nem olyan szoros ez a szoros.«
Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna a szorosban.