A férj _(olvas)_: »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem
megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek
az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«
Az iró _(megfricskázza a fülét)_: Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika…
Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…
A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton
– mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság
bűzös fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«
Az iró _(az ölébe ül)_: Te kis kedves… na kérlek szépen… _(Simogatja.)_…
na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek
neked vásárfiát… _(A füleibe kapaszkodik.)_
A férj _(olvas)_: »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda.
És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon,
szórul-szóra a következőket…«
Az iró _(felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt)_: Vigyázz,
Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…
A férj _(olvas)_: »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti
meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész
világ fájdalma reszketett.«
Az iró _(hozzávágja a teafőzőt)_: Hopp!
A férj _(olvas)_: »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én
túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül
közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…«
Az iró _(kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt)_:
Tessék!… Tessék egy asztal!
A férj _(olvas)_: »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná
el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő
csillagának ködén keresztül.«
Az iró _(szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja,
hirtelen homlokára csap)_: Nini! Ezt egész elfelejtettem! _(Kinyitja a
szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a
szekrényben.)_ Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!
A férj _(olvas)_: »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem
maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem
rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«
Az asszony _(szemeit dörzsöli)_: Hol vagyok?
Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!
A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság
amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő,
elvetemült leány lelkének szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«