A férj _(olvas)_: »A lelki fölény«. _(Felnéz.)_ Ez a címe.
Az iró _(csodálkozva)_: Lelki fölény? _(Leül. Könnyedén.)_ Kérem,
tessék.
A férj _(olvas)_: »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó
hangulatának piros esti fényében találkoztam.« _(Felnéz.)_
Az iró _(leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva)_: Kévem,
pavancsoljon…
A férj _(olvas)_: »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve
húzta össze arcának fáradt vonásait.«
Az iró _(felugrik)_: Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a
szerkesztőségbe… délután rendesen ott szoktam lenni…
A férj _(olvas)_: »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy
őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«
Az iró: Emberség?
A férj: Emberség… emberiség… mindegy. _(Olvas.)_ »Őszi lelkemben e napon
fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat
váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«
Az iró _(feláll, járkál)_.
A férj _(olvas)_: »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett
állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«