Az iró _(feláll)_: Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a
térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát
hogy tetszik mondani? Egy novellát?
A férj _(zavart és szemérmes mosollyal)_: Tetszik tudni… én titokban…
irogatok…
Az iró _(rámered, kicsit kiegyenesedik)_: Irogat?
A férj _(kicsit folyékonyabban)_: Már régebben irogatok titokban… de nem
adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…
Az iró _(nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel)_: Na és
azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?
A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét
nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek
képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg
veszekedni… de önnek, akit annyira becsülök… önnek egyedül bevallom,
hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének
tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.
Az iró _(még mindig gyanakodva nézi)_: Gyanánt?
A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy
itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni.
Megengedi? _(Leül, kinyitja a kéziratot.)_