(Multja, félmultja, jelene és folyamatos jövője, az összes
hajtogatásokban, tárgyas ragozás.)
Ősidők.
A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal
terült el, aki innen írta »Egy régi szinész vallomásai« című humoros
cikkeit a »Pesti Hirlap« c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella
vagy Ronda Ella és a Német-szinházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle
más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton
kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: »Én, kérem, ezt nem tudom
elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi
társulatnak.
Honfoglalás.
A mult század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler)
Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank
vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért.
Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a
pausálé alatt is részvényeket gondolt és kibuktatta Szvatoplukot az
igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a
fehér lóval.
Őslakók.
A Lipótváros őslakói a keresztes háboruk idején özönlöttek át a
szomszédos Erzsébetvárosból és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú
kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: – zsúrjaikat a
mai börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és
kanca-teát szolgálva fel a párduc- és medvebőr-szmokingos (Lechner)
Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a »Kol
Nidreh« és »Manis Tanu« ciklusból, azután rendesen egy (Teichner)
Táltos, vagy Utáltos nevü fiatalember jóslatokat mondott a távollevő
jóbarátom kitaposott beleiből. Irni nem tudtak (de mégis írtak).
Harcmodoruk igen szeszélyes volt: – elleneiket »hujvé, hujvé«, egymást
pedig »ich geb«, »ich nehm« kiáltással rohanták meg: – néha hátrálást
színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés
és hirlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal
valának.
Ősnyelv.
Igen sajátságos a nép ősnyelve: – anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket
frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ú. n. »bonne«-okra bízták,
akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a
zsengéket: – ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák »französisch«
névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párisi
tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi
időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az
ungrissel, vagy ungárisch-al (magor, magyar) gazdagodott az eredeti
zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé
átalakítva és kottába szedve; így például a magyar »no!« indulatszót meg
is zenésítették.
Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor
is elvesztették az »r« betüt, amelyet mind a mai napig nem tudtak
megtalálni.
A mai Lipótváros.
A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos-utca, Börzepalota, déli
korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos-utca végén: – e ponton
főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé
csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a
Rákóczi-út bérceire és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.
A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze: – e célra külön,
bekerített hely szolgál, az ú. n. Duna-korzó, ahová délben és este
behajtják az egész lakosságot és két oldalt lánccal lezárják, hogy ne
szökhessenek ki. Megindító látványt nyujt ilyenkor a szegény, szorongó
tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia
szókat adva ki.
A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött
tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma, sajnos, csak
fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még
mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott
kamatlábaikat mossák.