Kiugrottak a vízből.
– Még hat óránk van! – kiáltott elfulladva a tábornok. – Utánam! Előre!
A Híd felé rohantak. Legázolták a szembejövő, bámuló rablókat, akik
cifra és tarka ruhákban, lustán üldögéltek a part hosszában – fülükben,
kezeiken szén- és kenyérdarabokat és más drágaköveket fitogtatva.
– Még hat óra! Utánam! – ordított a tábornok.
Felugrottak a hídra.
Ekkor egy borzasztó vad állott előttük. Torkon ragadta őket és reájuk
üvöltött.
– Híd-Pendz! – kiáltotta.
– Eressz! – mondotta kétségbeesve a tábornok, sejtvén, miről van szó. –
Eressz!
Visszalökték őket.
– Nincs átmenés! – mondta a vad.
Vége volt mindennek.
A tábornok zuhanást hallott háta mögött. Vér borította el szemeit. Hátra
fordult.
Puss, a derék, hűséges szolga, holtan feküdt lábainál. Kétségbeesve,
látva, hogy minden hiába – hogy el nem érik a Filatori-gátat soha: – egy
pohár bu-Da-pesti Ivó-Viz-et nyelt le, ezt a borzasztó mérget – és
meghalt.