– Micsoda? – ordított a maori-főnök képéből kikelve – engem akarsz
megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na
megállj! Majd adok én neked portorikót!
Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy
gallérját függőlegesen ható erők eredője (x times y over 2) irányban
hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe
lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit
mondott csak:
– Elvesztünk.
Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad
elé kellett állniok, akit a többiek Foggal-Mazóur-nak neveztek. Egyik
szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.
– Lela-Ka-Tolni! – mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a
tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart
pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.
– Mi lesz velünk? – suttogta Puss.
– Mindennek vége – mondta rekedten a tábornok. – Foggal-Mazóur, a főpap
eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?
– Rettenetes! És mit jelent ez?
A tábornok ránézett. Arcán két sápadt könny jelent meg, aztán
megemberelte magát és érctelen, síri hangon szólt:
– Mihelyt keleten felkél a nap s a hajnali csillag elalszik: apró
darabokra vágva felfalnak bennünket Foggal-Mazóur és a többiek.
Imádkozzunk, Puss!