Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel
bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!
– Mi lesz? – kérdé az inas.
A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután
felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.
– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell
változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott
élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény,
szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és
az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy
keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…
– És…? – kérdezte remegve az inas.
– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta
tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve
magán, így folytatta:
– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az
átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk
magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón
próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak
»vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk.