(Melyben az elaggott Robinson helyzete némileg csökken és gyanánt.)
Az ismertetés feltűnést keltett. Kezdtem divatba jönni. A zsúrokon rólam
beszéltek az emberek és a »Vegyes« rovatokban viták indultak meg, hogy
mennyit eszik rendes körülmények között egy normálisan fejlett Robinson
és hány évig él a pingvin. »Az Ujság« karácsonyi körkérdésére: »Lehet-e
tisztességes nőnek szeretni egy Robinsont?« válaszolnom kellett.
Kalapomat és ruhámat kitették a Holzernél: néhány nap mulva megjelentek
az első hús-cafatos női szőrkalapok a Kossuth Lajos-utcában és divatba
jöttek a facipők is. Robinson-láz kezdte izgalomba hozni Budapestet. Egy
napon megjelent nálam a »Nyugat« szerkesztője és felszólított, hogy
próbáljak egy verset írni nagyhírű lapjába, azután esetleg tarthatnék
felolvasást a Royalban.
Elfogadtam a felszólítást és két verset írtam, egyet a »Nyugat«-ba és
egyet a »Hét«-be.
_A »Nyugat«-ba:_
Robinson-ország.
Duhaj nagy Átok-ország.
Kicsiny Robinson-ország –
Itt nem terem Életgörcs
Itt nem terem Életgörcs.
Életfiu itt csak ugar
Egész áldott nap ugar
Robinsonnak kell lenni
Robinsonnak kell lenni.
Én ős Robinson – lelkemet
Szent, álomfrász lelkemet
Paskolják kis Büdösök
Paskolják kis Büdösök.
Vah, nyavalya, nyavalya
Veh, büdösök, nyavalya
De Robinson Krausz nem beszél
De Robinson Krausz nem beszél.
_A »Hét«-be:_
Robinson-szonáta.
Barlangom odván, halk moretti-fej
Ó lanyha lányok és hüvös lakás
Ó függönyök, ó elfakult palást
Zöld selymek, árnyak, vén pohárba tej.
Zöld zongora, arany-melódiás
Fakó billentyün álomport kifej
Ezüst kancsó, holdfény, vász gut und tejr
A földön egy biedermeyer-rakás.
Zokogva vén szonáták zengenek
S gigászi gyomrom tompán felkorog
Mint ó hidak, dübörgő árkusok.
Részeg dobok riadtan döngenek
S a hörgő kürtök harsogó szavára
Ötér gőgös töpörtyüt elnyelek.
Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk,
de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási
közönség előtt; előadtam, mily szomorú, reménytelen a helyzete egy
Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol
és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer
koronát vettünk be.
Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota
favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett
szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a
sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet
szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.
Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek:
– a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és
Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes
felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor
szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt
és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a
szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített
fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg
meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak.
Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.
Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett
szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de
később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem,
körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel
dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom,
ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a
belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán
emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre
tépdesték.
Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly
jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap
elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos
Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal.
Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss
szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet
vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.
»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar
Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak
meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni
kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített
térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily
szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani,
mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás
közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg
orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az
igazgatóhoz.
– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a
lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz.
Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok
csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…
És sirtam.
Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.
– Micsináljak magával?
Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül
robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül
egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a
sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak,
keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a
vízbe.
A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!
Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen
zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a
kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!
Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten
berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas,
boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam
fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim.
Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és
hajlongott.
– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.
– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a
Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.
Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és
búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú
sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az
Athenaeum kiadásában, ára 3 korona.