kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma
sincs.
– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!
Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk
köszönt a munkában:
– No, hát van-e a száron?
– Hát… hát van, – mondják az emberek.
– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…
Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni
semmit.
Földragasztás irányában.
Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már
nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni,
mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta
a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le
a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé
szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal
emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában
szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről
fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a
boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé
abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított
paprikáshúst.
Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak
úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így
keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert
bizonytalan az élhetés. Kevés a _van_. Sokkal több a nincs. Betegség,
halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az
élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy,
hol tűzveszedelem.
Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az
adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon
is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet
útját állani.
– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.
És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy
mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére
ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt
semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és
az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a
dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt
elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi
hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz
elveszi, még az is visszaadja.
– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan
tudjuk, hogy így van.
Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az
azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet
venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb
darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen
annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal
az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy
ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a
megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat,
akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és
hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon,
amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.
* * *
Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje
is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan
vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy
gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll
nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár
napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy
attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a
munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott
mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán
nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.
Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind
terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat
ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így
hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a
rongyosok. No, majd, majd…
Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység
kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás
mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem
cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé,
mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.
Szóval ezeket nehéz kivárni.
Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem
kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De
az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy
elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni
kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.
Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a
ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a
gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de
felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni
födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a
nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek
kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt.
Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi
munka van vele, mint ezeknek előtte.
Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de
azért ne menjen el a határból.
– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.
– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz,
kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz
utána.
Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk
kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya,
kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az,
akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna
nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem
mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi
okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú
elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok
egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót
fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik
benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a
gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S
hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.
Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a
magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e
vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből
valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is
ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel
húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak,
mint a Döme kutyája?
János mosolygott, de erősen mondta:
– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.
Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire
sem mehetünk…
* * *
Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér.
Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat
kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény
helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat
holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az
eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.
Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy
durr!
Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.
János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.
– Mi ez?
A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától
nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a
kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.
János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az
ágyból, ahol a gyermekével fekszik:
– Ne mönj ki ruha nélkül!
Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi
ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is
csőszlámpásnak.)
János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így
siet az ajtóhoz.
Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból
hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.
– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!
– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.
Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver
szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak
két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.
János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az
öreg eperfa vastag törzse mellé.
Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli
eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül,
aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.
Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy
alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az
egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az
asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a
fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:
– Mit véthettünk neki?
– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt
vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De
hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé –
van még Isten az égben!
– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant,
amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!
– Hát hiszen az igaz – véli János.
Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában.
Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél,
megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem
következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a
szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt,
hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be
lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere
nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.
– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.
– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok
vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.
– Majd eltanulnád mástól a bánását.
– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.
– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná
mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki
volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek
esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver
van a háznál.
Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül
eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve,
hogy a maga védelmére cselekedett?
– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van
lőve.
Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa
deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt
bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.
Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel,
hogy:
– Jaj, gyünnek, édösapám.
Hol az asszony szól ijedten:
– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?
– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.
Fölsóhajt az asszony:
– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd
ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.
Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya.
Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.
– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon
lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot
a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.
– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat.
Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával
segítségre.
Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János
kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök
két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s
megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek.
Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy
lövés történt.
A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész
sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban
nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a
kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol
az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.
– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban.
Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?
Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember,
majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de
nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság
járja itt is.
– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki
mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.
Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:
– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?
– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész
szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.
Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy,
valaki. De ki az az egy?
Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.
– Ez megvan. Az egyik.
Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett,
vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez,
amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között
szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett,
de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja.
Azután azt mondja:
– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?
– Van egy kicsi.
– De már az első osztályon túl van?
– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr
elébe. Miért kérdezi?
– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a
fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?
– Tudok.
– Hát olvassa el, mi van rajta.
S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: _…
z is–ten az ég–ben la–kik…_
Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:
– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska
csövébe kerül.
– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a
tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.
Sabotage.
Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt
sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új
divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az
a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a
piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a
gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már
láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám
szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a
katonaságnál.
Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember
második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a
szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a
székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán
indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a
Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra,
Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már
ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.
Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az
ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény.
Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval
dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia
mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén
harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen
fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason
a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként
integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét
krajcárért mérnek.
De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett
negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg
gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az
ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem
tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet,
ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai
gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a
parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni.
Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és
mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az
erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az
egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).
Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül
abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki
kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben
bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy
sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig
másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a
harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben,
mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a
költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót,
azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely
talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna
verset a harmatról.
Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a
dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.
A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A
mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott
együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két
ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki,
mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott
ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc
fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy
van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen
fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a
visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak
csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár
gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a
húsnak az evése fog bekövetkezni.
Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
visszavonultak.
Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a
szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a
kantinost.
A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő
császári része ő mellette van.
E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt
pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai
eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad
legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot
hordozza meg a táborban, kiáltván:
– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!
Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban
olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.
De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.
Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem.
Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és
hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.
Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a
nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy:
tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból
magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre
tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a
napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu.
Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is.
Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy.
A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki
szólnak.
Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre
tyu-tyu-tyu.
Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei
valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A
külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a
feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják
azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket
ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis
sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de
azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint
tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt,
menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű
fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat
hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak
fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és
visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a
hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb
területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban
tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván:
bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes
gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy
kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)
Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót.
És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is
fütyülik az ő maguk ezredhívóját.