egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével
látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya,
hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot
tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék
arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan
öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában érkezett
Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg
Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép
leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel
tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az
elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány
méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első
föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag
és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább
példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a
másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére
valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta
ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi
óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített
falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt
szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú
kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán
mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze
bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén
róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni
higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta,
miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett
munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy valóságos
bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az
elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik
érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra
uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy
hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj,
taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est
hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű
török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt
neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát.
Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a
rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a
zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A
felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen
vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört
legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt.
Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a
komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge
lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás
között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze
bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor
legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást
követelt, miután már ezt megunták és ott hátul nagy a meleg. A
vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott,
mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta
magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék
és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a
szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig
juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna
Kóficz rárántotta az első csárdást.
Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek
lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva)
drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s
szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e
talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol
maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy
életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya
poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb
szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete
haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok
bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem
közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő
gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt
lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint
magában üldögélt, – nem ügyelve egy sipogó kis deákra, ki erővel ki
akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került –
egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is
feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s
felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel
tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni
sápasztó szégyenét.
Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű
kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be,
talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott.
Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan
üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat.
Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két
szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig
legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni
barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság
tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A
szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos
kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös,
mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg.
– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni
tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön
maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, az valami idylli
volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves
Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény
Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez?
Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére
szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes
távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek.
– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél
Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van.
– Az már igaz, hogy ilyen legényt keresni kell. Ugyan kinek a műhelyében
tanultad te a poéta-mesterséget? Hogy ezzel nekünk nem is dicsekedtél!
Pedig hát ide nézz: a keztyüm mind oda van miattad. Olyan vivátot nem
hallottál még életedben, a milyet én kiáltottam. Te, te Béla gyerek
(teszi hozzá suttogva és szemével csiptetve) hallom, hogy már hát minden
jól is lenne, mi?
Béla köszöni Vincze bácsi szívességét és tovább siet.
– Nagyságos úr, könyörgöm alássan, tetszik még ismerni? Hát hogyne,
ugyebizony? Engem is elhívott a hazaszeretet. Hanem az már igaz…
A rohanó Béla a hajdani mendikással is kezet fog és faképnél hagyja.
– Ah Ilona, milyen elragadó szép ma kegyed!
Végre hát legyőzve minden akadály és együtt vannak. Ilonának keblén
függő medaillonja, ha megértette szíve heves dobogását, e szavakat
érthette benne: Ő az enyim; mindenkit otthagy miattam, ő az enyim! Béla
mellének izgatott lihegése is azt susogta: Az enyim vagy már, az enyim
vagy! Nem távoztak egymás mellől egész éjjel egy perczre, egy tapodtat
sem. Hadd szóljon másnak a zene, hadd ürítse más a poharakat; ők
andalítóbb hangok közt és részegítőbb társaságban vannak egymás mellett!
Hadd csillogtassa előttük a kevély grófné gyémántjait; hadd sziszegjen
rájok fulánkjával a csalódott irigység; hadd vaczogtassa fogait
haragjában az ellene fordult bosszú fölött Artur; hadd bánassék meg
egyszerre a sok taps, éljen és elragadtatás, mely Bélára rövid órák
előtt biztató reménynyel pazaroltatott; hadd nézzék le őket gúnyos
mosolylyal mindazok az eladók, kik se nem szépek, se nem eszesek, de
aztán nem is komédiások ám! Mit törődnek ők velök?! Mit törődnek azokkal
a hűséges szeretteikkel, kik már régesrég láthatatlanok a világnak s
csak nagy veszélyek perczeiben keresik fel őket! Nagy, igen nagy lehet a
veszedelem, hogy ők, kik csak esti homálylyal és csöndben szoktak
el-eltévedni a földre, megjelennek e lármás vigalomban, a feledkezés ez
órájában, fényes csillárok között, a sűrű, nehéz, párás levegőben.
Megjelennek, hogy összekulcsolják előttük szellem-ujjaikat, átfogják
őket árnykarjaikkal, légi ajkaik erejöket vesztett igéreteket
suttogjanak nekik és megfeszítsék minden erőtlen erejöket
elszakításukra. Mindhiába, mindhiába! Ők már egymáséi. Mi lenne annyi
mondanivalójuk, ha a rég lesett szót ki nem ejtette volna ajkuk!? Ime,
be sem tudják végezni a tánczteremben; éjfél után, hogy egy veszett
csárdás lázába volt merülve mindenki, kart karba öltve, otthagyják a
vigadókat. Nem vette őket észre senki két hiuz-szemen kívül, mely a
terem egyik homályos zúgából egész e perczig rajtok pihent. A szerelmes
intrikus szemei voltak.
A zene áthangzott Ilona szobájába, mely a nagy terem szomszédságában
feküdt. Béla a szép leány lábainál ült s nehéz fejét ölébe hajtotta. Egy
olajlámpa tejfehér golyója gyér világosságot árasztott körülöttük. Forró
kezeik szorították egymást s a lázas izgalom akadozó hangján kergették
gyöngéd emlékeiket, melyek nem akartak tágítani. Egyedül szerettek volna
maradni.
– Az enyém vagy végre Ilonám! – suttogta Béla. – Édes szerelmem,
mindenem, akarsz-e hinni nekem? Nem, nem szerettem soha…
E pillanatban nagy robajjal szakadt be a szoba ajtaja s egy rekedt,
lihegő hang ordított az esküdözőre:
– Hazudsz, hazudsz, silány csábító.
A szerelmesek ijedten ugrottak föl. A másik, a koldus szerelmes, a
komédiás jelent meg a pásztorórán. Egy őrültet láttak maguk előtt, ki
szikrázó szemekkel, kusza hajjal, ökölbe szorított kezekkel kiabált:
– Hazudsz, hazudsz, hazudsz, akármit mondasz és akárhogy esküdözül rá!
Ilona, az égre kérem, ne nézzen így rám! (Hangját maró kínok
süketíthették el, a mint a szinésznőhöz fordult.) Én megmenteni jövök
önt. Letérdelhet előttem, ha még nem késő; mert megérdemlem, hogy úgy
köszönje meg. Titkolni akartam, a mit tudok, míg nincs szükség rá; de
már látom, hogy kigyúlt fejem felett a ház. Tudja meg hát, hogy e derék
úrfi itt pénzben… hallja, Ilona?… piszkos pénzben, nyomorult pénzben
fogadott az ön becsülete ellen. Hallotta, hallotta ezt?
[Illustration: Egy őrültet láttak maguk előtt…]
A lány összerázkódott. Büszkén emelte fel fejét; de hanghoz nem tudott
jutni. Szemeit Béla sápadt arczára szegezte. Ajkai, a felindulástól
színöket vesztett ajkai mozogtak; de szavaiban nem bízott. Két csábító
szemére bizta mindenét. Nem tett velök szemrehányást kedvesének, nem
árasztotta el a harag villámaival; a kellő perczben mindig szinésznő
tudott lenni. A holtra sebzett őz pillantása volt ez, melylyel attól
könyörög megmentést, kit abban a perczben ismert föl halálos
ellenségének. Elérte czélját.
– Hallgass és takarodjál innen, tolakodó! – mondá Béla megrettent,
ércztelen hangon, mely parancsoló kiáltás akart lenni, de inkább volt
kérő suttogás. – Hordd el magad ebben a pillanatban! Akárki légy, ez
órában és ily módon nem lehet jogod menyasszonyom szobájába törnöd.
– Menyasszonyod? – ordította Miklós és dühében olyat vágott fokosával az
asztalra, hogy a folyosó hosszú és rémes viszhangot adott rá. –
Menyasszonyod? Igaz ez, Ilona? Hát mégis az lett a vége, hogy eladtad
magadat, szerencsétlen? De te csalódol; mert ő holnap meg fog szökni
tőled és magadra hagy a szégyennek és halálnak, mint az én szegény, szép
hugomat magára hagyta! egyszer már, Kálozdy Béla!
Hajós Mátyás, az eltévedt fiu volt a szerencsétlen. Éhes gyönyörűséggel,
vad kaczajjal nyugtatta vérben forgó szemeit áldozatán, ki elfordította
tőlük arczát, megroskadt s karjainak görcsös mozdulataival ismeretlen
rémek ellen látszott küzdeni. Mátyás, a mint tekintetét Béláról ujra
veszendőbe indult imádottjának reszkető alakjára fordította s teste
remegésében, kezei tördelésében, két szép orczája lángjában, szeme
könnyében szerelmet gondolt a csábító iránt, kaczagó gúnyja új dühbe
tört s fölemelt öklökkel rohant a leány felé.
– Segítség, segítség! – kiáltozott Ilona. – Béla, mentsen meg! Segítség!
A nagy teremben épen elhallgatott a csárdás harsogó zenéje s a féktelen
kurjogatás. A csengetyű zsinórja elszakadt Ilona kezében; de a nagy
robaj, vad ordítás és éles sikoltozás a folyosókon keresztül utat
találtak a pihenőkhöz. Egy pillanat alatt megtelt a kis szoba báli
vendégekkel, kiknek élén Bige Géza közeledett szörnyű török
szablyájával. Felvilágításokra nem volt idő. De hiába is kértek volna a
meglepetések, ijedtség és szégyen miatt földre omlott Ilonától s ama
mozdulatlan szobortól mellette, kit Kálozdy Bélának hívtak. A
segélykiáltások oka világos volt. Vincze bácsi hatalmas markaival
megragadta a dühöngőt. Mátyás, a mint összekötözve vitték ki, egyre
kiáltozott:
– Menyasszonya! Az ő menyasszonya! Az én hugom is menyasszonya volt!
És fuldoklott, tajtékzott, csuklott és sírt.
XVI. FEJEZET. A vén tölgy lábánál.
Az előbbi fejezet végén leirt eseményekre harmadnap jelent meg a
Karámosi Híradó legközelebbi száma. Jól tudom ugyan, hogy nem mondok
vele már senkinek ujságot, ha a _Tárogató_ czímű rovatnak első hírét
közlöm; de maga Bige Géza, a vándorszerkesztő kétségkivül még jobban
tudta, mégis megírta a következő sorokat:
*Hymen. A legőszintébb öröm elragadtatásával értesítjük olvasóinkat az
érdekes ujságról, mely már Karámoson ma szájról szájra jár s egész
városunkat örvendetes izgatottságban tartja, Kálozdy Béla, megyénknek
köztiszteletben és szeretetben álló előkelő fia ugyanis néhány napja
jegyezte el magának szinházi műértő közönségünk kedvenczét, a testi és
lelki bájakban dus Vándor Ilona kisasszonyt. Míg egyfelől
sajnálkozásunknak adunk kifejezést, hogy hűtlen lesz a muzsákhoz a
laresek kedveért, másfelől újra és újra köszöntjük, mint a megyénkben
oly fényes állásu család jövőjének reményteljes letéteményesét. Az ég
leggazdagabb áldását kivánjuk az önzetlenül szerető szívek e szép
frigyére, melyre vonatkozólag alig győzik a boldog jegyesek fogadni
barátaiknak és ismerőseiknek jókivánatait. A nász napja még nincs
határozottan megállapítva. A mint azonban tudomásunkra jut, erre
vonatkozólag sem mulasztjuk el olvasóinkat pontosan értesíteni.
Mióta a már említett szerencsétlen könyvnyomtatónak befonatása lehetővé
tette a karámosi hirlap megindulását, annak bizonyára egyetlen száma sem
fogadtatott oly nagy zajjal, mint az, melyből a föntebbi hír ki van
nyírva. Sokan rázták rá a fejüket, sokan haragudtak, sokan kaczagtak
fölötte, s tán a boszuságnak egy-egy hirtelen könnye is áztatta a
kegyetlen ujságlapot. De mélyebb, háborgóbb, tartósabb gondolatokat alig
ébresztett valahol, mint a Vörös Bika-szállónak abban a hosszú
kamarájában, melyben a gadóczi előljáróság szállott meg, mely valami
pörös ügyben járt Karámoson s irástudónak magával hozta a rektor urat.
Gida úr, a hogy azon a bizonyos reggelen elolvasta az ujságot, egy rövid
félórára magára hagyta az eklézsiát, mert ellenállhatatlan vágyat érzett
magány után. A Vörös Biká-ban pedig a baromfi udvaron kivül semmiféle
magány nem lévén kéznél, a világ zajától futó rektor kénytelen volt itt
végezni borongó sétáját. A kakasok kukorikoltak ugyan a fülébe, a tyukok
kotkodácsoltak, a macskák nyávogtak, a malaczkák röfögtek s ezenfölül a
disznó-ólból egy részeg ember neki-nekikeserűlő dudolása hangzott; de
Gidát mindez nem zavarta sötét gondolatainak bús szövésében.
– Bizony, bizony valamennyien megtalálják már a magukét. Az a hájfejű
Dudás Miska is nótárius lett és a mult hónapban esküdött meg a Haluska
Évivel. Hivatalos is voltam; de nem szeretek lakodalmakra járni. Ime
most meg Kálozdy úr áll be a sorba! Mintha csak most lenne, mikor a
csizmáját tisztogattam! Nem egészen a kedvem szerint választott ugyan,
mert már csak találhatott volna magához valóbbat! Pedig Dunaszögön
milyen rátartó egy úrfi volt; még a szegény Mariskával is csak
félvállról beszélt! Hó, könyörgöm alásan! (egy mérges gunár förmedt
neki, az elől tért ki.) No, de mi közöm nekem hozzá; maga tudja
legjobban mit csinál. Hess, hess az utamból! A mi tiszteletesünk fia is
házasságfélén töri a fejét és nem igen hiszem, hogy tovább várjon a
farsangnál. Hát én hol maradok? A papság is késik, a láda sem telik,
feleségre sincs kilátás. Eh, dehogy úgy van, dehogy úgy! Iszen minden
vasárnap délután én végzem az isteni szolgálatot; az már csak annyi,
mintha pap lennék. Aztán meg… aztán meg… mintha már özvegyember lennék.
Örökös özvegyember. (Neki támaszkodott a galambducznak és nagy, kék
zsebkendőjével csöndesen elkezdett mindent törülgetni maga körül, míg
lassan fölért a szeméig.) Csak valami emlékem maradt volna tőle,
akármiféle haszontalanság, a mi rá emlékeztessen. Csak valami, valami a
Duna hullámain kivül.
Ezeket a gondolatokat űzte-fűzte azután Gida tovább. Valamennyi kosztos
deák vitt haza valamit az ő keze munkái közül; az egyik óratokot, a
másik nyakravalót, a harmadik himzett erszényt, melylyel kit nevenapján,
kit búcsuzása alkalmával lepett meg. Csak épen őtet bocsátotta el üres
kézzel. Persze, azt hitte, hogy az ő szívének nincsen szüksége semmi
afféle hiábavalóságra, hogy mátkájára gondoljon. Azt senkisem hitte
akkor, hogy jöhet idő… hogy még ilyen idő is jöhet valaha!
– Emlékszem rá, – mondogatta magában a tépelődő rektor és újra megindult
– emlékszem rá, Kálozdy úrnak is varrott egy finom kis könyvjelzőt,
melyről hosszu kék pántlika lógott le s kék gyöngygyel az volt
ráhímezve, hogy: «Eddig.» Vajjon megvan-e még valamelyik fiókjában?! Én
tudom, hogy ez a kis haszontalanság ő neki már annyi, mint a semmi;
neked meg Gida, milyen drága kincs lenne! Nem, ezt a kínálkozó jó
alkalmat nem fogom elmulasztani. Még jól eszemben van, hogy Sási Dani
felesége új asszony korában milyen patáliát csapott egy pár tuczat
kivarrott pipa-foszlányért, a mit az ura fiókjában talált! Bár meg
vagyok róla győződve, hogy Mariska csak tiszta szent barátságból hímezte
azt a könyvjelzőt, mégsem hiszem, hogy Béla úr valami nagyon örülne
neki, ha jövendőbelije szeme elé kerülne, mikor ez a fiókokat fogja
kikutatni. Mert ilyenkor az asszonyok annyi, mintha süketek és vakok
lennének. Még meg is fogja köszönni, ha figyelmeztetem rá és elkérem
tőle. Megyek, megyek; csak ezektől az atyafiaktól tudnék valahogy
megszabadulni.
Az elhatározott akarat gyakran leküzdi a legnagyobb akadályokat s ebéd
után Gidának is sikerült lerázni a nyakáról az előljáróságot. Miután a
Sasban megtudta, hogy Béla még tegnap hazarándult, neki indult az egy
órai gyalogsétának Kálozd felé. Noha az őszi szél hidegen fujdogált a
szántóföldek közt, minduntalan le-levette báránybőr-süvegét, mert
valósággal izzadt s az erdő szélen a fakó, rohas feszület előtt hosszu
stácziót tartott és a pihenő után visszafelé, Karámosnak indult meg.
Szerencsére azonban még jókor észrevette tévedését és végre is eljutott
a kálozdi kastély kapuja elé, hol Mihály huszár a falnak támaszkodva
pöfékelt és nagy játékba volt merűlve a Flórával. Gida meglehetős
bátortalan hangon tudakozódott a gazda után.
– A nagyságos urnak most sok a dolga, rektram, – felelt a huszár. Abban
van, hogy házasodik.
– Tudom, könyörgöm alássan, – alázatoskodott a vendég. Azért épen csak
egy szempillantásig szeretnék beszélni vele.
– No, ha olyan röviden végzi a rektor úr, – utasította Mihály, – hát
csak fáradjon föl és várja meg, míg rákerül a sor.
Gida várt abban a kis előszobában, mely a kanczelláriába vezetett. Sok
mindenféle ember járt-kelt ki s be, míg a rektor a fapadra letelepedve,
mozdulatlan türelemmel várt sorára. Hazafi úr, a gavallér tőkepénzes,
kétszer is benn volt s mikor másodszor kijött, hallotta Gida, hogy a
gazda utána kiáltott: ne menjen már haza, maradjon itt éjtszakára. Nagy
lármának, panaszkodásnak, szabódásnak ment végire odabenn az a nagy fogu
asztalos, ki az egész környéken mint híres csaló ismeretes. Még
Venyige-zsidót, a lókupeczet is látta kijönni, leszakadt ellenzőjű
sipkájában, mosolygó elégültséggel simogatva az orrát, mely az éretlen
paradicsom almához hasonlított.
– Ön az, Bihari? fogadta Béla, ki a kanczellária régi butora előtt ült
és észrevehetőleg kihevülve jegyezgetett valamit. – Nos, mi szél hordja
erre mi felénk? Ott vannak a pipák, töltsön meg egyet, gyujtson rá és
mondja el, mi jót hoz?
– Köszönöm alássan, igen alássan köszönöm a kegyességét, – szabódott
Gida; de utoljára sem tudott ellenállni a csábító glédának. Nagy
vigyázva kivett egy selmeczit a sorból, a hatalmas márványmedenczéből
megtömte és füstölni kezdett. Az első szünet alatt, melyet Béla tartott
jegyezgetése közben, a rektor elkezdett akadozni: – Semmi jót nem
hoztam, könyörgöm alássan, nagyságos uram; semmit, a szerfölött való jó
kivánságomon kivül. Adjon az egeknek ura erőt, egészséget, áldást,
békességet a nagy lépéshez, melyre rá méltóztatott határozni magát, és a
jövendőbeli nagyságos asszonynak is a legalázatosabb tisztelettel
csókolom kezeit. Ez a fő, a miért alkalmatlankodom. Meg aztán… pi, pi,
pi (A pipa megrekedt.) Meg aztán egy könyörgésem is lenne.
– A legjobbkor jött, rektor úr, – biztatta Béla és félredobta tollát. –
A legjobbkor. Nem kérhet olyat, a mit meg ne adjak.
– Tudtam, könyörgöm alássan. A nagyságos úr kegyességét ismerni az
embernek annyi, mint megnyerni pörét.
Ellenére azonban ennek a rendkivüli biztosságnak, a szegény Gida oly
akadozva, izegve-mozogva, szemlesütve, pipát szeleltetgetve adta elő
mondókáját, mintha valami rettentő furfangosságban törte volna árva
fejét. És Béla is, – noha oly jó kedvvel biztosította vendégét, hogy
jobbkor már nem is jöhetett volna, – Béla is lassan-lassan úgy elborúlt,
mintha legvidámabb perczeit örökké a legszomorubbak szomszédsága
fenyegetné. Egy kis tollkéssel játszó jobb keze hirtelen megállt s fejét
lecsüggesztette. Az egykori mendikás már rég elvégezte könyörgését s ő
csak a koppanásra látszott összerázkodva magához térni, mikor a kis kést
leejtette.
– Az isten tudja, hova lett azóta az a kis jószág, rektor úr! – mondá
tompán s valami fölsemvevést erőtetve. – Rég volt, én messze jártam
azóta, holmim sok kézen megfordult; isten tudja, hova lehetett!
Míg a vendég csüggedten támasztotta vissza a kiszítt pipát régi helyére
s búcsuzni készült, Béla szótlanul, nagy lépésekkel járkálni kezdett a
szobában. Majd megállt az ablaknál, dobolt az ujjaival s egyszerre csak
visszafordulva, köpenyegét leakasztotta a szögről, a nyakába kerítette s
így szólt Gidához:
– Ha visszakészül, rektor úr, elkisérem egy darabig. Szeretnék szabad
levegőt színi s az úton elbeszélgethetünk egyről-másról.
Az elbeszélgetésből nem sok lett. Egyik sem adott hangot, míg ki nem
értek a faluból. A hegy lábánál, a mint az út fölfelé kanyarodott, Béla
szólalt meg elsőnek:
– Hát semmi… semmi levelet, vagy írást… semmit sem hagyott?
– Egy árva sort sem. Ki tudná, ki sebezte meg annyira lelkét! Barkó
doktor úr csak azt állította, hogy beteg volt, nagy beteg, az
keserítette el. De az isten tudja, így van-e; mert azelőtt meg mindíg
azt bizonyítgatta, hogy semmi baja.
– És hiába keresték? – tudakolta a megpirkadt szőllőskerteket vizsgálva
oldalt Béla.
A rektor elkezdett motozni zsebében s előhuzta a nagy kék keszkenőt.
Különböző porolások után oly szörnyű orrfuvásnak és trombitálásnak ment
végire, hogy az erdőszélen egész visszhangot keltett vele. Aközben alig
birta kicsuklani:
– Hiába azt… hiába szegényt… Talán csak úgy ment az égbe, könyörgöm
alássan, a mint volt.
Már beértek az erdőbe. Alkonyodott. A tölgyek árnyakkal népesítették meg
a sürűt, melyeket a fütyülő szél tánczra kapott. Zizegve lebbentgette a
vastag, száraz levélszőnyeget, mely ropogott és roskadt lábaik alatt. A
két vándor közül egyik sem szólt; csak Gida melléből szakadtak föl
időről-időre hangok, melyeket hol orrfuvással, hol köhögéssel akart
szépíteni. Egyszer csak, a mint már nagyon sűrűn jelentkeztek, s megint
kénytelen volt elővenni a kék kendőt, hirtelen odafordult kisérőjéhez s
következő szavakkal vetett véget a furcsa beszélgetésnek: