ártatlan kis fiú itt, a ki ma érkezett a postán, neked véredből való
vér. Azt hiszem, nem szükséges semmit többet mondanom, mint hogy a te
szerencsétlen Miklós öcsédnek, kiről mindnyájan megfeledkeztetek,
természetes és törvényes férfi-gyermeke. Ha még hozzáteszem, hogy ez az
a bizonyos szegény árva, és ennek az anyja az a bizonyos szegény özvegy,
kit a számadásokban említve találhatsz, úgy gondolom, teljesen
tisztáztam becsületemet. Miután kifejezném még abbeli óhajtásomat, hogy
hozd ezt nagy fejü prókátorodnak – reputáczióm érdekében – tudomására,
átadhatom a szót e kis árvának, ki kérdéseidre meg fogja adni a kivánt
felvilágosításokat.
Ezzel egy bátorító tekintetet vetett a kis szürke csomagra, hogy csak
feleljen bátran, a mint betaníttatott. Benedek úr gondolkodva kezdte
köszörülni a torkát, mintha az egész esemény nagyon meglepő lenne rá
nézve. Poharát kiitta, letette és mosolytalanul, mint rendesen, így
fogott a vallatáshoz:
– Hogy hínak?
– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek, kit a posta
hozott.
[Illustration: – Hogy hínak?
– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek.]
– Éhes vagy?
– Igenis éhes; de még van a butyromban egy kis kenyér, az elég lesz
mára.
– Fogd be a szádat! – rivallt rá barátságtalanul az agglegény. – Palkó,
hozd be ennek a kölyöknek a maradék nyulat.
Az egyik tanu eltávozott. A vallatás így folyt odább:
– Hol van most az apád?
– Tiszteli urambátyámat, hogy már négy esztendeje meghalt.
– Hát az anyád?
– Az is tiszteli urambátyámat, hogy a mult héten meghalt. A kis Juliska
még régebben meghalt. Mind, mind.
– A pokolba is, hát kolera volt nálatok? Aztán mit hagytak rád?
– Tisztelik urambátyámat, hogy semmit sem hagyhattak.
– Az nem sok. Hát akkor egészen koldus ez a gyerek, Istók.
A mentor, ki a postán érkezett gyerek mellett vigyázó szemekkel leste
mélyen tisztelt barátja mosolytalan arczát és bizó tekintettel várta
azon a megilletődés sugarait, a kötelességére való figyelmeztetés, (mely
szerint Bencze úr nyilatkozatait neki kellett bővebben kifejteni és
megmagyarázni), egyszerre visszazökkentette rendes kerékvágásába.
– Ha meggondoljuk, – mondá, – hogy egy apátlan és anyátlan árva, kinek
semmije a kerek ég alatt, méltán nevezhető koldusgyereknek, úgy ez a kis
fiú sem jár messze tőle, hogy a szó szoros értelmében az legyen. Ha
eszünkbe vesszük azonban, hogy van még valaki a világon, kit e kis
jövevénynek immár megboldogult szüleitől az öröklött harag távolsága
választott ugyan el, de a kit a halál bizonyosan kiengesztelt: egy
áldott lelkü…
Benedek úr türelmetlenül vágott közbe:
– No jól van jól. Magának is van talán szája. Hát mit akarsz itt te kis
kölyök?
– Csak egy kis helyet a cselédszobában. Azután alázatosan tisztelik mind
urambátyámat, hogy legjobb lesz, ha valami mesterségre ád.
– A pokolba adlak. Hát tudsz-e valamit? Jártál-e iskolába?
– Szolgálatjára urambátyám. Már Mátyus Mihály tanitó úr keze alá jártam
a negyedikbe.
– ’Isz elég vén vagy már oda. Hát mondd meg, melyik a százötvenegyedik
zsoltár?
A mentor szemei egyszerre fölvillantak. Már tréfál. A milyen ritkán
szokta, ez inkább jót jelenthet, mint roszat. A fiú pedig – mint a
gyermekek általában szokták, ha valaki kétségbevonja tudományukat, –
ismét neki bátorodva felelt:
– Szent Dávidnak csak százötven zsoltárai vannak.
– Ember vagy, öcsém. Hát Palkó, hol az a nyul? Tán biz az egész a
fogatokra ragadt? Az urfinak itt Kata vessen ágyat Pallér úr szobája
mellett a kis kamrában. Aztán holnap reggel menjetek el a rektorért,
hogy beszédem lesz vele. Telepedjél le öcsém, és láss hozzá.
Egy boldog emberrel több volt a világon. És ezt, ha meggondolja, maga
Pallér István sem tagadta volna.
Így került a kastélyba a gyerek, a kit a posta hozott. A mint kipakolták
a veres pecsétes, szürke itatós papirosból, a legcsinosabb fiucska állt
elő. Rokonszenves tekintete csupa értelem és melegség, minden szava hála
és szerénység, fekete szeme életteljes, eszejárása gyors, kedélye
simulékony és vonzó. Mind olyan tulajdon, a mi sohasem volt meg Benedek
úrban. A hozzá hasonló erőszakos és korlátolt emberek, legkivált ha
gazdagok is, rendesen le szokták nézni ellentéteiket; de szivökben
mindig beszédes egy hang mellettök. A kálozdi rektor elragadtatása és a
bizonyítványok, melyeket Mátyus uram kis deákja hordott haza
Dunaszögről, megtetszettek Benedek urnak. Sokáig nem mondta ugyan
senkinek, és nem is mondta volna a világért sem, hanem már kedvencze
volt a fiú. Istók egész lelki gyönyörűséggel magyarázta meg magának
gyakran azt is, a mit nem hallott és mindenkor jó pártfogója volt
Bélának az öreg úr lassan megnyilatkozó szive körül. A fiu különben
nagyon is illett bátyjához. A szegénység, mely apja s utóbb anyja
házánál vaskezü úr volt, korán megtörte a daczot, ellenszegülést,
vágyakat benne; korán hozzászoktatta a könnyű szívvel való lemondáshoz.
Mindenben megadta magát nagybátyja akaratának; nem is várta a parancsot,
megértette szeme pillantását. Így azután nem volt csoda, hogy az egész
rokoni és baráti társaságban, mely egy nyárderéki estén Kálozdy Bélát
utószor várta haza a kollegiumból, senki sem volt többé kétségben az
iránt, hogy kinek a számára zsarnokoskodik és gazdálkodik Benedek úr.
VI. FEJEZET. A harang megkondul.
A két nagy társalgó szobát egészen kivilágították e családi ünnepre.
Kata asszony, a kulcsárné, szokatlan bőkezüséggel és legkisebb zugolódás
nélkül adta ki a nagy halom gyertyát a kamrából, és Palkó két faragott
szék drágalátos lábát törte el, míg a nagy csillárban mind el tudta
helyezni. Az igaz, hogy a féleszü Péter, ki titkos irigye volt, igen
ügyetlenül járt a kezére, hanem hát ő szokása szerint nem vette valami
nagyra a dolgot, egyet nevetett, fölszedte magát a földről, leverte a
port kék libériájáról, és a hatalmas, négy karu ezüst gyertyatartókon
folytatta a munkát. Még pedig sikerrel. Mert mind a képes szála, mind a
kék szoba régen usztak már ilyen fényben. Mint Palkó, két vén arczképre
czélozva, megjegyzé: azóta nem is, hogy az a nagy bajusz elvette azt a
bubitás fejkötőt; az pedig már olyan régen volt, hogy itt a házban Kata
asszonyon kívül senki sem emlékezhetik rá. A haragra lobbant kulcsárné
az élczelődő vigyorinak egy poflevest igért, melyet ez semmi esetre sem
fog megköszönni, és az egyik tartót mindenestül a fejéhez akarta vágni,
mivelhogy a gyertyák állítólag mozogtak benne.
Nem hiába sok bajjal járt, de ugyancsak fényesen is ütött ki a
világítás. Még oda is csakúgy áradt a fény, a hol semmi szükség nem volt
rá: ama két csillagra a kis kék szobában, melyet Ágnes kisasszony a
természettől szem gyanánt kapott. A szép, fiatal leány karcsu, nyulánk
termetére, finoman metszett arczára, aranyos hajára, rózsaszín
öltözetére és csillogó ékszereire. Rég leáldozott világosságot látszott
visszavarázsolni Ágnes két nevelője: Biró Eulália és Eufrozina
kisasszonyok körül, kik – miután öcscsüket, Rózát szerencsésen férjhez
adták a fiatal Péterfi grófhoz, s hirét vették, hogy Benedek úr, ki
ágról-végről rokonuk is volt, nagyban töri a fejét rajta, hogy hol
helyezze el a rideg kálozdi kastélynál valami alkalmasabb helyen, óvó
szemek alatt és mivelt lelkek között a nevelő-intézetből haza került
Ágnest, – magánosságukban nagy örömmel ajánlották fel azt a kis szobát
Bogádon, melyet Róza üresen hagyott. Ők még mindig a régiek. Eufrozina
kisasszony vékony, szürke fürtöcskéi ép úgy lengik körül hamiskás és
rizsporos arczát, mint egykor; Eulália kisasszony keskeny, kegyes és
alázatos képét ugyanaz a bodratlan, lila selyem főkötő, vállait ugyanaz
a bő fekete gallér köríti, a mely harmincz esztendeje minden
ünnepélyesebb alkalomra előkerül. Az egyik ép oly begyes, világi
méltósággal, a másik ép oly szent figyelmetességgel bánik tiszt. Molnár
Ábrahám úr szemérmes életepárjával és szörnyű szégyenlős hajadon
leányával, mint a pápaszemes, vén és goromba Kerekesné nénivel.
Míg a kék szobában egy régi, talán félszáz esztendősnél is régibb album
sárga lapjait forgatják, melyekről Biró Eufrozina kisasszony felé eltünt
szebb napjainak emléke int, a képes szoba csillára nagyobb társaságra
ontja világát. A pap torzonborz vonásaira, tüskés szakállára, bajuszára,
szemeire és időnkint szónoki méltósággal föl-fölemelt karjaira. A
tiszttartó derék, megtermett alakjára, emelkedő, rengeteg mellére,
ügyetlenül összecsomózott fekete nyakravalójára és az irigylendő
megelégedésre, melyben székén hátravetette magát. Az előmenetelre
számítgató és mindenütt tükröt kereső ispán himlőhelyes arczának örök
derüjére. A bölcseség, szeretet, dologtalanság és élhetetlenség ama
megtestesülésére, mely e kastélyban Istóknak neveztetik s hosszu, bátor
küzdelme diadalának tudatával, kékkel foltozott szürke kabátjában
jár-kel a vendégek között. A gazda megtörött alakjára a nagy
karosszékben; magas, kopasz homlokára; beesett szemeire, melyekben csak
úgy csillan fel olykor-olykor a régi fény, mint a kialudni készülő
parázs; szürke bajszos, nagy szemöldű, barna-sárga arczára és nagy
csizmákban pihenő, köszvényes lábaira: az egész romra. A többiekre is
mind. Csak Illés Dániel prókátor úr huzódott félre a nagy világosság
elől a nagy, vörös márvány kandalló homályos szögletébe, hol akárki
valami kisebb fajta gordonkának nézhette volna rengeteg nagy fejével,
keskenyebb derekával és vékonyságuk miatt alig észrevehető
lábaszáraival.
– Nem, esedezem, – beszélt a pap, – ez csak még sem igazság, a mi velünk
történik. Ki tagadhatja, hogy az a hatalmas ellenállás, melyet mi a
pátenssel szemben kifejtettünk, az ébresztette föl a nemzetben az alvó
oroszlánt? Háromszáz esztendő óta nekünk köszön a haza mindent és még
sem ád semmit. Háromszáz esztendeje vérzenek sebeink. Hát mi volt ez a
karámosi választás a múlt héten? Vármegyénknek fele reformátusság,
tiszta reformátusság és mind a két alispánnak katholikust választanak.
Megbuktunk, megbuktunk, és ez nem jól van így.
A háromszáz esztendeje vérző lelkipásztor méltatlankodása általános
viszhangra talált, melyből különös nyomatékkal emelkedett ki az újból
megnyílt közélet egyik fáradhatatlan bajnokának, Bárándy Gáspár úrnak
stentori hangja:
– Minden erőfeszítésünk hiábavaló volt az ármánynyal szemközt. És
kétszeres okunk lehet a panaszra, mikor olyan hazafi volt a jelöltünk,
mint Móricz bátyánk. Kit akarnak hát, ha ő nem kell? Van-e a vármegyében
csak egy is olyan hazafi, mint ő, a ki most tíz esztendeje bezárkózott a
házába és onnan mostanig nem tette ki a lábát? Megmondom világosan a
szemébe, meg én, hogy: nincsen.
A medve, ki a prókátor mellett foglalt helyet a terem egyik homályosabb
zúgában, mikor a föntebb előadott igazság szemébe mondatott,
szerénykedve rázta meg övig érő szakállát és sötét fenyveshez hasonló
szemöldeit. Móricz bátya tíz év alatt elszokott barlangjában a
beszédtől.
– De csak az ármány, a tiszta, világos ármány diadalmaskodott felettünk,
– folytatta a politikus. Mert teljes világos lehetetlenség, hogy egy
olyan közszeretetű és munkás hazafi, mint Móricz bátyánk, igaz úton
megbukhassék. Iszen talán nem kell mást mondanom, mint hogy a bizottság
választásánál csak Napoleon császár és Garibaldi kaptak nála több
voksot; a Türr generálisé már kettővel kevesebb volt. Ugy-e, kettővel,
Móricz bátyám?
A fenyves erdők megmozdultak.
– Na mondtam. És az alispánságban megbukik! A nótárius úr jó
mathematikus itt, megmondhatja, hogy lehetséges-e már ez? Úgy-e, hogy
nem? Tiszta, világos ármány volt.
– Hja, a választás mindig ármánykodással jár, – jegyezte meg keserüen a
jegyző. Ismertem egy valakit, a ki számvevő akart lenni valamikor. Az
egész közgyűlésen valami tízen voltak jelen. Mikor az adminisztrátor a
másik kandidátus nevére föltette a kérdést, a tízből négyen fölkeltek és
ő kimondta a többséget. Igen, mert az a valaki, a kit én ismertem,
hazafi volt, a másik meg pecsovics. Így van ez már a világon.
– Háromszáz esztendeje, – fejezte be tiszt. Molnár Ábrahám úr a
kifakadásokat, melyek alatt a házigazda nagy karosszékéből gyakran
pillantgatott a kandalló fölött ketyegő órára. A kisebbik mutató már
kilencz felé járt. Noha Illés Dániel úrnak szünet nélkül mozgó, nagy
feje időről-időre eltakarta is, világosan lehetett látni, hogy már a
kilencz felé jár. Benedek úr keveset ügyelve a panaszokra, melyektől
súlyos volt körülötte a terem levegője, egyszer csak mindenkit
elhallgattatva mordult meg:
– Hol a pokolba késhetik ennyi ideig az a fiú?
Az avatott tapintat és reménykedő ügyesség ott is ért és siet a
válaszszal, a hol tulajdonképen nem hozzá intéztetik a kérdés. A
tiszttartó tiszteletteljes nyugalommal emelkedett föl ültéből, az ispán
pedig ugri alázatossággal termett Benedek úr mellett és mindaketten
siettek megnyugtatni, hogy az út bizony nem egy helyt igen rossz, a
lovak két napi útban kifáradtak, a korcsmárosok rendetlenek az etető
stácziókon és Halásziban egész nyomorúság kivárni, míg össze tudják
kotyvasztani az ebédet. A közbeszurt megjegyzés az egész társalgásnak is
alkalomszerűbb fordulatot adott, melybe, – talán mondani sem szükséges –
Bárándy Gáspár úr ügyessége zökkentette be.
– Sohase tessék aggódni nagyságodnak. Majd megjönnek. Olyan lovakkal,
meg olyan kocsissal nem eshetik baj. Tiszta világos, hogy megjönnek.
Csak az én utam lenne olyan biztos, mint Béla barátunké! Gondolom,
mindegyikünk megköszönné. De meg is köszönhetné. Hisz olyan híre jár
neki itt a környéken, hogy gyalog már majd beszélni sem lehet vele. Azt
sem tudjuk hamarjában, minek tegyük meg. De csak szóljon, mi akar lenni?
Aztán itt vagyunk mi a többire.
A társaságban többen voltak akként meggyőződve, hogy nekik most ezt a
pipa dohányt, a mit füstölnek, meg azt a pohár bort, a mi rájok
várakozik, minden kitelhető módon meg kell érdemelniök. És a politikus
fölhívására dörgő fogadkozásban törtek ki. Csak a medve mozgatta búsan
az ős-erdőket; az ármánynyal is kell ám számolnotok! Bárándy Gáspár úr
nem azért tartatott éles látású politikusnak, hogy egy pillantással le
ne olvassa a gondolatokat, a melyek a rengeteg szemöldök alatt forrtak,
és meg ne feleljen rájok iziben;
– Itt még az ármány sem diadalmaskodhatik fölöttünk. Mert teljes tiszta
lehetetlenség, hogy a lángész ki ne vívja jogát akárki ellen. Béla úr
pedig lángész. Minő pálya áll ez ifjú ember előtt! Mi most azt sem
tudjuk világosan, hogy igazság szerint hol kell kezdenie; hát még ha azt
kérdeznék tőlünk, hogy hol fogja végezni? Nyitva áll előtte az út a
legmagasabb polczig. Mert ilyen időkben, a milyenek ránk várakoznak, a
lángész rettenetes tőke, a mely százas kamatokat hozhat.
– Már az igaz, – erősíté a megtermett tiszttartó és lelkesedésében
nagyot rántott fekete nyakkendője csombókján. Fölséges dolog is a
tudomány!
– Tiszta világos igazság, hogy nagyra született, – folytatta áradozásait
Bárándy úr. Soha nem ajánlottam föl senkinek nagyobb készséggel edzett
vállaimat az emelkedésre, mint Béla barátunknak fogom. Mert hiába, –
ármány ide, ármány oda, – mégis csak a vármegye marad az igaz magyar
politikus iskolája.
– Béla itthon marad, – dörgött bele a kombinácziókba Benedek úr. Nem
megy sehová. Ilyen ideig-óráig tartó, felfordult világban okos ember
semmibe sem kezd.
– Bizony, ha meggondoljuk, – magyarázta Istók, – hogy a kamarilla még
mindig milyen hatalmas odafönn, hogy Napoleon császár hogyan rászedte az
olaszokat is, hogy mi minő hajlandók vagyunk elhamarkodni mindent: biz
ezt ha jól eszünkbe vesszük, nem sok bizodalmunk lehet hozzá, hogy ez a
mostani gyöngyélet itéletnapig tart.
– Kérem, Pallér úr, – vágott közbe a politikus, kinek edzett vállaira
Benedek úr határozata szerint egyelőre nem lesz semmi szükség, – kérem,
Pallér úr, szíveskedjék meggondolni azt is, hogy már csak Nápoly van
hátra, azután teljes bizonyossággal mi következünk. Hanem hát így is jól
van. Annál dicsőbb. Béla barátunk legalább egészen a mienk marad, és
mézes heteit…
– Hónapjait és esztendeit, – toldotta meg a hosszan vérző lelkipásztor.
– Tehát mézes hónapjait és esztendeit nem fogják a gondok
legterhesebbjei megzavarni. Tiszta világos, hogy nagyságos uram együtt
határozott Ágnes kisasszonnyal. Alig várom, hogy koczinthassak az
egészségükre.
Ágnes, kinek egészségére Bárándy úr minél előbb koczintani szeretett
volna, és már köszörülte a torkát, odabenn a kék szobában még mindig az
albumot nézegette az asszony-vendégekkel. E kis, piros bársonyba kötött
könyvecske, melynek szélén és tábláján rég meghalaványodott már az
aranyozás, a Kálozdy-család nő-tagjainak egész történetét kitárta
mindenki előtt. Titkok, melyek régesrég napfényre kerültek, meg el is
vonultak a feledés homályába; érzések, melyek mind megvítták csatáikat,
élvezték győzelmüket, vagy elszenvedték bukásukat s porló szívek
koporsójában csöndesen eltemetkeztek; kaczérságok, melyeknek égető
szomja rég kialudt, vagy büntetése annak rendje szerint elkövetkezett;
igéretek, melyek híven beváltattak, s a róluk szóló kötelezvényt
elfeledték összetépni; remények, melyek e papiroknál gyorsabban mentek
füstbe; itt-ott sokra biztató tehetségek, egy-egy költő, képíró vagy
bölcs pólyáiban, melyekből sohasem sikerült kibontakoznia; álmok,
melyekből rég felébredtek, vagy mindörökre beléjök merűltek azok, kik
egykor álmodták; világi hiúságok, szerelmeskedések, számítgatások és
elragadtatások; mindezek benne voltak ama kis vörös bársony kötésű
könyvben. Mennyire megsárgúlt papirosok és meghalaványodott írás! Az
illatot azonban, mely a szép parmai Izabella római királyi szalonjaiban
s Windischgrätz grófné és Lichtenstein herczegné termeiben divatos volt,
mintha mostanig megtartották volna. Mennyi finom élcz, minő éles
vagdalkozás, mennyi elménczség és nagyszavu bók e franczia sorokban,
melyeket mind elhomályosított ama durva, katonás és egyenes vallomás,
mely fölött az akkor még ifjú és daliás Péter úr hosszú órákon keresztül
törte fejét. És az együgyü sorok a kis grófnénál megtették hatásukat. A
hozzá intézett lapok ritkulnak. Csak egy franczia abbé, ki tanítója és
gyóntatója volt, intéz még hozzá érzékeny sorokat, mielőtt neki indulna
a magyarországi ismeretlen világnak. Az, ki a következő lapokon
merengett szép szemeivel, már emlékben is alig él. Péter úrnak egy korán
sírba szállott leány-gyermeke volt. Pedig azon a kis képen, mely most
akadt Ágnes kezébe, milyen életteljes kék szemek mosolyognak, minő
gazdag fürtök csavarodnak föl görög kontyba, milyen finom két orcza
pirúl! Ügyesen forgathatta az ecsetet, a ki festette és aláírta, hogy;
«Aurora tükre.» Már az sokkal nehezebb kéz volt, a melyik azt a
sírkő-forma oltárt rajzolta, melyen az emlékezet örök tüze lobog. Vajjon
nem aludt-e ki ez az örök láng, a mint a szép Auróra behúnyta szemeit?!
Maga is írt egy lapot; ki tudja, kinek szánta és ki tudja, miért nem
adta át? Talán igen őszinte és igen meleg volt, s édes anyja, a grófné,
nem találta elég illemesnek. Elég az hozzá, hogy a lap egy kegyetlen
tollal keresztülhúzva itt maradt a családi gyűjteményben; és az a
bizonyos sohasem tudta meg, milyen szívvel gondolnak rá a kálozdi
kastélyban, ha csak kedvese valamelyik enyhe éjjelen föl nem kelt
sírjából és el nem mondta neki, a mi szívét nyomta. Ádám úr fösvény
felesége, Mátéfi kisasszony is volt fiatal valaha, és neki is irtak
emléklapokat. Íme a régi, szellemes ötletek: az egyiken girbe-gurba írás
magyarázza, hogy milyen az élet; valamelyik udvarlója a hitet, reményt
és szeretetet óhajtotta nyújtani neki ismert jelképeikben; volt olyan
is, ki egy csinos versszakkal adta bizonyságát, hogy ismeri Himfy
_Szerelmei_-t. A mint Biró Eufrozina kisasszony hamiskás szeme a névre
esett, a mely az olvadozó sorok és lágy rímek alatt állt, megdöbbenve
kapta föl a fejét és egy önkénytelen, gyönge szemrehányás tört ki
kebléből:
– Ah, a hűtelen!
Mind oda tekintettek. A kiáradt szív bizonynyal szerette volna, ha el
nem árúlja titkát; de már későn volt. Uram fia, a hűtelen nem más vala,
mint a medve, ki a másik szobában néma borongással rázogatja ős-erdeit.
Kerekesné néni, (kinek vérében volt, hogy mindenkinek minden kinálkozó
alkalommal mondjon valami boszantót,) a mint megértette, hogy kiről van
szó, egyet igazítva szemüvegén, éles és gúnyos sóhajtással jegyezte meg:
– Haj, haj, írt az annak idejében nekem is eleget! Nagy kujon volt.
A kétszeresen csalódott Eufrozina kisasszony bús megadással forgatta
tovább az albumot. Móricz bátyánknak egy kortársa elég elmés volt egy
legyet és egy nefelejtset rajzolni le, a kettő közé írván ezt a szót,
hogy: «boldog;» jöttek még egypáran azok közül, kik ma már mind nagyapák
vagy vén medvék, és senki sem hinné róluk, hogy valaha még Kisfaludy
Sándort is forgatták. Ím itt egy lap, teleírva mind a két oldalán szép,
öreg betükkel; a tudós hírben állt Mátéfi uram czitált a leánya fejére
mindenféle deák klasszikust. Mondják, hogy értette is, a kihez intézve
voltak. Azután egy nagy összehajtogatott papiros következik, melyen
valami Kálozdy Mihály úr, neve aláírásával, tökéletlen és összevissza
düledező betükben bizonyította, hogy: a ház magas, a város szép, a tehén
legel és a paripa fut. Ez volt az utolsó írása a szegénykének, Benedek
úr legifjabb kis öccsének. Hosszú időköz marad az utolsó lapig üresen. A
Kálozdy-családnak nem volt több nő-tagja. A legutolsó megint egy kis
arczkép. Ágnes lenne gyermekkorában, hanem azóta ugyancsak sokat
változott. Kék szemei a tiszta fény helyett bizonyos csillogó fátylat
kaptak, melynek mintha mindig volna valami rejtegetni valója;
arczkifejezése pedig bár kevésbbé szeretetteljes, sokkal hódítóbb; a
dacznak amaz árnyalata, mely már akkor mintha felette lebegett volna,
mélyebb szenvedélyek képében látszik lelkére borulni; és a kedves kis
fehér bodros ingecskét ma drága csipkék helyettesítik hószin vállain. A
kis képet Béla festette. Sorra nézték és mindenki talált rajta valami
dícsérni valót. Ki az arczképen, ki eredetijén.
– Milyen fáin egy munka, – jegyezte meg a tiszteletes asszony. Az én
gyerekeim is tanultak pingálni a rektor úrtól. De Áron nem tud mást,
csak tulipánt; Ézsau meg emeletes házat. Hanem már ez dicső, fáin egy
munka. Mintha csak igazi piktor festette volna.
Eufrozina kisasszony esze az ingó-bingó szürke loknik alatt hamisabb
dolgokon járt. El is mondta a mit gondolt.
– Béla, Béla hiába! Neki csak nincs mása messze földön. Úgy-e bizony
Ágneska, ez a képecske volt a legelső vallomása?
Ágnes nem pirult el az évődésre. Egyet mosolygott a nagy karszékben,
melyben csöndesen hintázott, s nagy hirtelen igy szólt:
– És az utolsó is.
Kerekesné néni megbosszankodva igazgatta pápaszemét. Ezt neki kellett
volna mondania. Hanem tartogatott ő még erre az alkalomra valami
egyebet.
– Ej, ej, hát olyan kevés szavu az úrfi, – mondá. Pedig bizony, ha
Ágneska előtt meg nem nyílik a szája, akkor némának kell lenni neki.
Hanem hát igaz, hallottam én úgy fülhegygyel Dunaszögről valamit. Hogy
Béla úrfi a gazdája leányának nagyon tette volna a szépet. Mind ilyenek
a férfiak, egytől-egyig ilyenek. A Móricz is csak ilyen volt, Fruzsinka
hugom, annak idejében. Sohase búsuljon utána. A’ bizony. Hogy hát ott
nem jóban törné a fejét az én szerelmes öcsém! A tiszteletes aszszony
különben többet tudhat róla, mert az Ézsau már ott jár iskolába.
Ahhoz a zavarhoz, a mibe ez a kérdezősködés a szerény és alázatos papnét
hozta, semmit sem lehet hasonlítani.
– Ézsau, esedezem, még igen kis gyerek az effélékhez, – dadogta. Ő csak
emeletes házakat rajzol és mással nem igen törődik. Különben a világ
igen rossz ám, esedezem, és sok mindent kitalál, a mi nem is úgy van.
Mire elvégezte mentegetődzését, Ágnes már elmenekült a világosság elől.
Egy kis sarok-divánra ült a szemérmes papkisasszony mellé, kinek az
ó-testamentomban elfogult, puritán apja Rákhel nevet adott.
– Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép leány, oly
régen voltam már Kálozdon, hogy azt sem tudom, mikor láttam útoljára.
Gondolom, kora tavaszszal. Most is olyan szép-e a kertje, mint rendesen?
szépek-e a lángtulipánok, melyek hagymáját tavaly hozta tőlünk a káplán
úr?