Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni
kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta
egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette
természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle.
Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt.
Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok.
Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este
mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni,
tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje
el az időt.
Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A
maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is
szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni.
És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és
nyíltsággal írt le.
Ámulva nézte most ezt a kortörténetet.
Mennyi szenny!
Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül
ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd!
Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét.
Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a
könyv: a bosszú.
Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket
szolgált, a kiknek a kenyerét ette!
Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat
előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek
előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat!
Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért
volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem
azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!…
Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa
oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák
kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az
erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több,
s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen!
A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött.
Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a
kiket szolgált.
Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane
kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem
kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a
következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az
utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt.
És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy
huszonnyolcz éves tiszt vette el.
Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem
kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt,
hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát.