Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő
nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az
egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki
magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és
legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a
takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is
kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét,
nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a
melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen
keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves
leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét
gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán
férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és
befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett
volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg,
akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem
tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány
hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a
tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az
anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén
csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel
fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt.
Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől,
nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet
igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt.
A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt
akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán
őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan
csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi
más elhatározásra birta.
És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő
nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a
kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen
eleget foglalkozott vele.
Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a
herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében.
Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél
év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért
hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával.
Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju
hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia
herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt.
De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél
év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű
festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony
Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz
nagyherczegnőnél.
Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt
maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se
tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve
vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő
tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek
nem az ő személyével függöttek össze.
Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett,
pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be,
a mely legelőször is őt tette fölöslegessé.
Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a
másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy
sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták.
Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy
társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen
szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá.
Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól
bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy
ez fáj neki.
Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a
gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy
szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben
engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek
tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal.
Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt.
Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához,
noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot
érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes
lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt
minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a
sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így,
hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát
is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt.
Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb,
sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen
szolgál.
Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie.
Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a
kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék.
De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen
olyan valakihez, a kit nem szeret.
Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet
szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele
boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még
nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett
volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud
szeretni.
De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni.
Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok
pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta
állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket.
Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló
emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors
megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és
barátság melegével!
Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés!
De ellenállott ennek a kisértésnek.
Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna
szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett
volna viszonoznia a másik szerelmét.
De mikor ő ezt természetellenesnek érezte!
És most cseléd.
De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«.
Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb
gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak
világában élt.