Kedves Arankám,
már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam.
Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a
politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a
mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már
nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni!
Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen
érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy
talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő
szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi
fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem
Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit
Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a
legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet
lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is
főispán?… még ennyire se tudta vinni?!…
Jól van, ki fogom őt nevezni.
Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van,
ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az
ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem
tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább
lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!…
Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az
egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben
láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy
büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert
így hozza magával a kedvünk!
Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit
mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már
véleményei vannak!
Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk!
Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk,
megjegyzéseket enged meg magának.
Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki!
A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan
polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a
képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van
valami kis része.
Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az
első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az
intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit
ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem
lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan
összetéveszti magát velem!
És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha
annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te,
ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye,
véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten
hall bennünket!
Nagyon sok bajom van vele.
Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a
politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon
tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière
megkövetel.
Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni.
Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör,
hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg
akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei
elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam.
Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a
bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este
felpofoztam.
És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában
tartanom, most már uj bosszúságokat okoz!
Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul.
És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja.
Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az
eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik
ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy
bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan
önhitt, hogy mulatnál rajta.
De én már nagyon unom.
Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői
megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után
egy-két szabad órám marad.
Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt.
Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért
mégis főispán lesz.