Kedves Aranka,
szeretnék röviden felelni a kérdésedre és a kérdésedben foglalt
hallgatag szemrehányásra. Csakhogy ez nem olyan könnyű dolog. Az eset
bonyolultabb, mint képzeled. Hosszasan kell szólnom, hogy
megmagyarázhassam azt a lépést, a mely téged annyira meglepett. Nem
unod? Neked, az egyetlennek a világon, elmondhatok mindent. Mindent, a
mi a fejemben jár.
Ismered-e a Lady Hamilton élettörténetét? Aligha. Kevés asszony van, a
kit ez a példa gondolkozóba ejtett. Én könyv nélkül tudom ennek a nőnek
egész életrajzát, a mint sokan vannak, a kik könyv nélkül tudják a nagy
Napoleon kalandokban gazdag történetét.
Lady Hamilton mint peszra kezdte; aztán szobaleány lett egy fogadóban.
Elcsábították, és az aszfaltra került… azaz, hogy akkor még nem volt
aszfalt, de mindegy… Szóval, London utczáin kóborolt, és a barátságos
mosolygást szórta, a mikor többek között egy droguistával akadt össze. A
droguista lepingáltatta a szép leányt a plakátjaira, igéretül, hogy:
ilyen lesz az, a ki az ő kozmetikus szereit használja! A plakát feltünt
egy divatos festőnek; felkutatta a kép eredetijét, és Lady Hamilton, a
kit akkor még Harte Emmának hivtak, elszegődött a hires festőhöz
modellnek. A műteremben megismerkedett egy gazdag fiatalemberrel. Ez
ráköltötte az egész vagyonát, s mikor mindenből kifogyott, temérdek
adósságot csinált a szép Emma kedvéért.
Ekkor uj alak jelenik meg a szinen: a fiatalember nagybátyja, Lord
Hamilton, Anglia nápolyi követe, a ki állomáshelyéről egyenesen azért
jött Londonba, hogy rendet csináljon és öcscsét elválaszsza a sziréntől.
Csakhogy a nagykövet még jobban meghabarodik, mint a tékozló ifju; a
haladottabb kornak szép kiváltsága, hogy az őrültségben nem tart
mértéket, mert azt tartja, hogy: ha lud, hát legyen kövér! Lord Hamilton
tehát kifizeti öcscsének az adósságait; a fiatalember ennek fejében
lemond kedveséről a nagybácsi javára; a nagybácsi habozás nélkül
feleségül veszi az egykori peszrát, szobaleányt, stb… felpakolja, és
elviszi Nápolyba.
Itt már rohamosan halad előre Emma. Meghódítja egész Nápolyt, meghódítja
Mária Karolina királynét, és végül meghódítja Nelson admirálist, a
későbbi abukiri győztest és trafalgari hőst. Nelson épp olyan
akarattalan sakkfigurává válik Emmának a kezeben, mint az öreg
nagykövet, s ettől fogva Lady Hamilton olyan befolyással van a
politikára, a milyen befolyással mostanában már a királynők közül is
csak kevesen dicsekedhetnek. Ha nem ismered történelmi szereplésének a
részleteit se, s olvasni akarsz egyetmást arról, hogy milyen
diplomácziai cselszövések teltek ki tőle – ezt megtalálhatod akármelyik
jobb lexikonban.
De szereplésének ez a része már nem tartozik a dologra. »Előélet«-ének
kevésbbé ismert részleteit is csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy
megmutassam neked: »Látod, ez az asszony nagyobb utat tett meg, mint a
nagy Napoleon!«
És mi volt a segítségére, hogy megtudta tenni ezt a nagy utat? Csak a
szépsége, meg az esze.
Előttem van az arczképe. Mása annak a képnek, a melyet Romney festett
róla, akkor, a mikor az utczáról felszedte. És előttem vannak a levelei.
Hidd el, becsületszóra, hogy nem volt szebb, és nem volt eszesebb, mint
én.
Nápolyban szépen kiművelődött, de hozzám képest mindig csupa tudatlanság
maradt. Ismerd el, hogy még nem is hallottál olyan nőről, a ki többet
tudna, mint én. Megtanultam mindent, a mit az a fiatalember tud, a ki
kitünően végzi az egyetemet. Mulatságot találtam száraz jogi
ismereteknek a megszerzésében; érdekelt és folyton foglalkoztat a
társadalomtudomány; úgy olvasom a közgazdasági könyveket, mint te a
regényeket. Mintha csak politikusnak készültem volna, a ki a
képviselőséget ambicziója kielégítésére akarja felhasználni. Mindezt
puszta unalomból. Mert valóságos remeteségben kellett felnőnöm, s mert
az eszem mindig szomjazta a komoly szellemi munkát, a folytonos
traininget. És játékból olyan műveltséget, annyi tudást szereztem, hogy
ennek szoknyában aligha találod meg a párját.
De nem csak ennyiből áll a felsőbbségem Harte Emmával szemben.
Sohase voltam se peszra, se szobalány; előkelő származásu vagyok. Nincs
»előéletem«, multam, a melyet fegyverül lehetne használni ellenem – a
mely gáncsot vethetne elém, akárhová, akármilyen magasra törekszem.
Többet mondhatok. Én vagyok a kifogástalanság. Én vagyok az ideál. Egy
tiszta leány, a ki mindent tud!
Nekem nem kell olyan nagy utat tennem, mint Harte Emmának. Miért ne
juthatnék el éppen olyan magasra, vagy még magasabbra?!
Igen – ne nézz olyan nagyot! – én a hatalomra szomjazom! A komoly
dolgokkal való folytonos játékom feltüzelte bennem – az ambicziót. Az
ambicziót, mely ott szunnyad a női lélekben is, bár bizonyos, hogy az
ambicziónak ez a legkevésbbé egészséges lakóhely… De nem voltak-e nők
minden időben, a kik akarták és el tudták érni a hatalmat?! A régi
királynők szenvedélye támadt fel bennem, azoké, a kik igazi királynők
akartak lenni, és csakugyan igazi királynők lettek!
Bámulsz? Egy huszonhárom esztendős leány, a ki nem a szerelemről, hanem
a hatalomról álmodik!
Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom,
hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke
legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a
melyben még nem volt két különböző nem.
Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora
hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint
más.
Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán
sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges
asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa.
Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü
ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára,
véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte
Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a
ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti
meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és
Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon!
Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem
csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött
a sorsom.
Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan
olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig
hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta
volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen
igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki
az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be
tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van
szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a
Lady Hamiltont.
Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint
mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár
perczig.
Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi
különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára?
Csak így:
Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint
te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak
féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a
vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az
apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a
testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az
eljegyzésünk után is azt képzelte.
Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott
lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha
minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni.
Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire
folyik az orra vére!…
C’était plus fort, que lui.
És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna
meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét.
Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek.
Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig
már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?!
Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget
kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves
bugyborékol?!… Mily tragédia!
Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak.
Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott
szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem.
Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai
befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem
mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert.
Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős
asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi
kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni.
A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető
úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül
kezdik.
Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való
itt csak túlsúly, teher?
Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s
éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre,
mind magasabbra haladásukat?
Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez
talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom.
De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi
magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a
társadalmon kivül.
És egyebet is mondok.
Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron.
Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot,
ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a
melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át
fogok kelni a Rubiconon!
Erős vagyok – és mindenre elszánt.
Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat.
Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a
halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok
pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord
hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett.
Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben
minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson.
Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok
faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont.
Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé
bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még
előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam.
Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut!
Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek.
Szeret húgod:
_Olga_.