Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a
kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel.
Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem
becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet
kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak,
kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek
mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a
tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit
nekik csak irígyelniök lehet!
Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest!
Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen
lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy
megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és
bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a
szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt
neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak
dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg
asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie
azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke
elpusztulásának rettenetes látványát!
Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább
tengődhessenek.
És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden
dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével!
De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a
tengődéshez, miért?!…
Miért?
Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami
kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult
volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte
az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek
fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek
ezek a virágzó almafák!…
És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen
beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!…
De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?!
Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja.
És képtelen rá.
Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia,
ha ennyit se tudott elérni?
Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak.
Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló
átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk
erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik
kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors.
De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni,
mint, ki tudja, hányan amazok közül?!…
Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb
szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint
ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de
mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet.
Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani
garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!…
a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta
magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék.
Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a
kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze.
Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek.
Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni
mindennel, akármivel?!
Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen
joga élni?!
Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született.
Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani:
– Éhezünk!
De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e?
Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség
esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet.
És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy:
– Éhezünk!
Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság!
De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem
ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész
társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket
magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a
vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig
szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra
is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk
természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem
tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló
erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat
oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!…
Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a
mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a –
többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak
nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek
gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem
ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az
élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!…
Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen
ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek
nevelték.
Ostoba; nem élnivaló.
Hát Isten veled, gyönyörü világ!
Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen,
szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre…
Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége.
Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt
szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése.